Triplán hibázott Amerika, de erős európai szövetségeseket akar

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Kíméletlen tükör

Az új amerikai Nemzetbiztonsági Stratégia (NSS) kontinensünkkel „Az európai nagyság előmozdítása” címszó alatt foglalkozik. A jelenlegi tendenciák láttán megállapítja, hogy mostani pályáján Európa a „civilizációs pusztulás” felé halad, s „ha ez így marad, akkor húsz éven belül a felismerhetetlenségig megváltozik majd”. Mind kulturálisan, mind pedig politikailag. Kulturális vonalon a legfontosabb tényező a tömeges bevándorlás, amelynek következtében „több mint valószínű, hogy pár évtized múlva egyes NATO-országokban a lakosság többsége már nem európai lesz”.

Ez egyébként nem a Trump-adminisztáció agyszüleménye. Kishore Mahbubani, a 2020-as év geopolitikai bestsellerének (Kína nyert?) szingapúri szerzője szerint például Európa a következő évtizedekben több százmillió bevándorlóra számíthat. Könyvében ezt „egzisztenciális kihívásnak” nevezi, ami „drasztikusan fogja megváltoztatni az európai nemzetek politikai és társadalmi alapvetéseit”.

Európa nyugati identitásának halványulását a Nemzetbiztonsági Stratégia kimondottan politikai síkon is látja. Némi iróniával említi a szövetségeseket, akik „osztják, vagy azt mondják, hogy osztják alapelveinket”, nevezetesen a szólásszabadságot és a szabad választásokat. Majd úgy folytatja:

Szembe fogunk szállni az alapvető szabadságjogok elitek által vezérelt, antidemokratikus korlátozásával Európában.

Ez a hozzáállás keltette a legnagyobb felhördülést már J. D. Vance alelnök februári, a Müncheni Biztonságpolitikai Konferencián elhangzott beszédében is. Az alelnök ott számtalan konkrét példával ecsetelte, hogy az európai vezetők mostanság miként korlátozzák országaikban a szólásszabadságot, és lehetetlenítenek el komoly – sok esetben a legnagyobb – szavazóbázissal rendelkező ellenzéki pártokat. Európai oldalról erre pusztán a „sértő”, „agresszív”, „elfogadhatatlan” jelzők ismételgetése volt a válasz. Pedig Vance már akkor is kifejtette:

mindez nem csupán ideológiailag zavarja őket, hanem komoly stratégiai következménye van.

A kint és bent összefüggése

Évtizedek óta úton-útfélen azt hallani, hogy a NATO alapját az Atlanti-óceán két partja közötti értékközösség jelenti. Márpedig ha amerikai olvasatban ezek az értékek Európában „visszaszorulóban vannak”, az a Szövetség alapjait kezdi ki. Miért köteleznék el magukat egymás mellett életre-halálra a felek, ha szerintük a másik oldal a saját alapvető értékeiket árulja el? Hogyan adható el az amerikai állampolgárnak, hogy atomháború esetén akár Philadelphiát is kockáztassa Párizsért, Berlinért, Londonért, ha Párizsban, Berlinben, Londonban az ő szólásszabadságáért bírság vagy börtön jár, s az általa győzelemre juttatott elnökkel hasonló platformon lévő pártokat ilyen-olyan ürüggyel a politikai játszmából kiközösítenék?

Hosszú távon szintén a védelmi szövetséget gyengíti a tömeges migráció által okozott demográfiai átalakulás. Az NSS finoman utal is rá: amikor egyes európai országokban a többség már nem európai lesz, „kérdés, hogy a világban elfoglalt helyüket és az USA-hoz fűződő szövetségüket vajon még mindig ugyanúgy ítélik-e majd meg”. Zárt ajtók mögött az európai védelmi tervezők ennél is messzebbre mennek. A honvédelmüket a teljes lakosság mozgósítására alapozó skandináv országok katonai vezérkaraiban például már erősen aggódva állapítják meg: az összlakosság egyre jelentősebb hányadát kitevő, nem európai származású népesség lojalitása háborús helyzetben komoly kérdéseket vet fel.

Vance alelnök Münchenben egy harmadik összefüggésre is felhívta a figyelmet. A védelmi erőfeszítések lemondással, forrásátcsoportosítással, kockázatvállalással járnak – az ezekhez szükséges politikai döntéseket csak szilárd demokratikus felhatalmazással rendelkező kormányok tudják tartósan vállalni. Ha cenzúrával, korlátozásokkal figyelmen kívül hagyják szavazók millióinak elvárásait, akkor előbb-utóbb pont ez fog hiányozni. A Trump-adminisztráció értelmezésében tehát az általuk Európában észlelt és szóvá tett jelenségek – a demográfiai átalakulástól a „gyűlöletbeszédre” vagy „dezinformációra” hivatkozó cenzúráig – az európai szövetségeseiket vészesen gyengítik. Amikor tehát a Nemzetbiztonsági Stratégia azt mondja, hogy „bátorítanunk kell az Európa jelenlegi pályájával szembeni ellenállást az európai országokon belül”, akkor ezt – a saját olvasata szerint – Európa erősítésének szándékával teszi.

Stratégiai aggályok

De mégis miért akarna most Amerika erős Európát hirtelen? Hiszen eddig is ezt mondta, ám a gyakorlatban a volt nemzetbiztonsági főtanácsadó Zbigniew Brzezinski tanácsát követte, aki 2004-ben megjelent könyvében arra figyelmeztetett: „Egy katonailag felemelkedő Európa félelmetes vetélytárs lehet Amerika számára. Óhatatlanul kihívást jelentene az amerikai hegemóniára”. Washington a kulisszák mögött mindent megtett ennek elkerüléséhez.

A globális erőviszonyok azonban nagyot változtak az azóta eltelt húsz évben.

Amerika relatív pozíciói látványosan gyengültek. Az ezredfordulón az USA katonai kiadásai még csaknem annyit tettek ki, mint valamennyi többi országé összesen. Mára az amerikai katonai költségvetés az utána következő hét országéval ér fel, s az a Kína van a második helyen, amely az elmúlt tizenöt évben a védelmi kiadásait folyamatosan évi tíz százalékkal növelte.

Az egypólusú globális berendezkedés eltűnésével, az úgynevezett revizionista hatalmak – Kína és Oroszország – megerősödésével minden eddiginél kedvezőtlenebb geopolitikai helyzetben találja magát Amerika. Ha nem akar kiszorulni a számára kritikusnak ítélt régiókból, akkor egyidejűleg több hadszíntéren, vele egyenrangú vagy majdnem egyenrangú ellenfelekkel szemben kell helyt állnia. A Kongresszus Védelmi Stratégiai Bizottságának 2024-ben készült kétpárti számvetése szerint ez jelenleg lehetetlen feladat. Amiből két dolog következik Európa számára. Egyrészt valóban villámgyorsan fel kell javítania hagyományos képességeit, hogy az USA a saját erőit szabadabban mozgathassa – anélkül, hogy ez a NATO elrettentési pozitúrájában tátongó lyukakat hagyna. Másrészt viszont megnyugodhat: minden ellenkező híreszteléssel szemben nem egyhamar fogja őt magára hagyni Amerika. Mint az NSS írja:

Európa létfontosságú az USA-nak. Nem engedhetjük meg, hogy leírjuk Európát, ha ezt tennénk, az a jelen stratégia céljainak ellentmondana”.

Triplán hibás taktika

Washington tehát Európát megőrizné, sőt erősítené mint szövetségest, ezt mégis gyakran aláássa a Trump-adminisztráció helyenként átgondolatlan megközelítése. Először is: a NATO kollektív védelmet előirányzó 5. cikkével nem szabadna kufárkodni, az nem nyílt alkudozásra van. Amikor az amerikai elnök nyomásgyakorlás céljából dobálózik vele, azzal épp az ellenkező hatást éri el. Az európaiak bizalma megrendül, kevésbé hajlanak szövetségesi igazodásra, engedményekre. Másodszor: az egész pályás letámadás könnyen visszafelé sülhet el. Amikor a Trump-kormány egyszerre lép fel kritikusan NATO-tehermegosztás, transzatlanti kereskedelem, Ukrajna-politika, migráció és szólásszabadság ügyben, akkor mindenkit összefogásra késztet maga ellen. Pedig az európai országok maguk is megosztottak az egyes kérdésekben, és hol ez, hol az állna inkább Washington mellé, ha a dossziék egyenként kerülnének napirendre.

Harmadszor: az EU-ellenes retorika és az ellenzéki pártok nyílt támogatása a legbiztosabb mód rá, hogy a kontinensen elindult – a Trump-admisztráció szempontjából kedvező – politikai változások megakadjanak. A jelenlegi vezetők számára kiváló érvet ad, hogy ellenzéküket idegen érdekek bábjainak bélyegezzék. S hát legyünk őszinték: az USA-hoz e téren kötődik pár rossz emlék. A 2010-es Wikileaks-kiszivárogtatások (melyekből kitűnt, hogy Washington diplomatái milyen mértékben tartják kezüket az európai politikai folyamatokon), vagy a 2013-as NSA-Snowden botrány (ami pedig arra mutatott rá, hogy ami a diplomaták hálóján átcsúszik, azt szimplán lehallgatják) a jéghegy csúcsa volt csupán. A globalista, migrációs, vég nélküli EU- és NATO-bővítős politikák amerikai távvezérlése pont a szuverenista pártok ellenében folyt több mint két évtizeden át – a szavazóik ezt most ellenkező előjellel sem igen akarhatják.

A Trump-adminisztráció számára viszont lenne jó megoldás. Nem ennek vagy annak a támogatása vagy kritizálása, hanem egyszerűen a szólás- és véleményszabadsághoz ragaszkodás. J. D. Vance alelnök müncheni beszédében ezt így fogalmazta meg:

Új seriff van a városban. Donald Trump vezetése alatt lehet, hogy nem értünk egyet az önök nézeteivel, de harcolni fogunk azért, hogy joguk legyen nyilvánosan elmondani azokat.

Ez a gondolat egyébiránt az európai Felvilágosodásra nyúlik vissza, majd az amerikai Alkotmány Első Kiegészítésében lett bebetonozva – s azóta is a Nyugat politikai identitásának leglényege volna.  

Az írás a szerző saját szakmai véleményét tartalmazza, s nem feltétlenül tükrözi a Foreign Policy Research Institute, valamint a Portfolio szerkesztőségének álláspontját. Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A megjelent cikkek itt olvashatók.

Címlapkép forrása: Kevin Dietsch/Getty Images