Válságkezelés: mi az igazi ellenség?

1 2 ›

Az államadósság terhének kérdése likviditási csapda esetében gyökeresen másképp vetődik fel, mint a normál konjunkturális körülmények között működő gazdaságban. Globális "nulla kamat" (zero lower bound - ZLB) esetén ugyanis a deficit és államadósság lefaragására törekvő gazdaságpolitika eredményeként nem több beruházás és több munkahely, hanem több munkanélküli és alacsonyabb GDP lesz. Nem működnek ugyanis azok a mechanizmusok (lévén a kamatláb nem mehet zéró alá), amelyek normál esetben a költségvetési szigor következtében csökkenő keresletet ellensúlyozhatnák, annak helyébe léphetnének. Mi több, az elnyúló stagnálás és az azzal együtt járó - a perifériás országokban a nagy válságot felülmúló mértéket öltő - munkanélküliség számos csatornán keresztül gyengíti a gazdaság hosszú távú növekedési potenciálját is, s így az adósság elleni küzdelmet ZLB idején fókuszba állító politika nem csak a jelen, hanem a jövő generációját is terheli.

Az államadósságnak ezért recessziós helyzetben - horribile dictu - nem terhe, hanem haszna van. Úgy, ahogyan azt M. Wolf találóan megfogalmazta: "Szemben azzal, amit gyakran mondanak, a helyzet nem egyszerűen az, hogy nagyobb adósságot hagyunk a jövő nemzedékére. Nagyobb adósságot hagyunk hátra, ám nagyobb pénzügyi vagyont is, méghozzá abból a célból, hogy fenntartsunk egy erősebb gazdaságot a jelenben és a jövőben egyaránt."

Mindehhez jön hozzá, hogy a megtakarítások és az adósságleépítés kérdése makrogazdasági szinten teljesen eltér attól, mint amit az átlagpolgár "józan észre" alapozó tapasztalatai sugallnak. A gazdaság egészében a helyzet nem úgy néz ki, hogy ha a múltban jelentősen eladósodott magánszektor hirtelen (az ingatlanpiaci buborék kipukkanása következtében) az adósság leépítésére törekszik, akkor abba sikerrel vághat bele az állam is. Az ilyen gazdaságfilozófia mentén mindig csak a prognózisok lesznek fényesek. A gazdaság egészét tekintve az adósságleépítés nem pusztán szándék, eltökéltség és akarat kérdése. A megtakarítások alakulásának makrogazdasági szinten szigorú törvényszerűségei vannak, ráadásul ezek a törvények ZLB esetén kíméletlenek. Röviden a következőkről van szó:

Makrogazdasági azonosságok következtében a gazdaság egészében keletkező összes megtakarítás - bármi is van a gazdaságban - mindig megegyezik az üzleti szektor beruházásaival. ZLB esetén ebből a tényből egyenesen következik a megtakarítási paradoxon: a társadalomnak az a törekvése, hogy többet takarítson meg, miközben a beruházások értéke adott, szükségszerűen meghiúsítja önmagát: a nagyobb megtakarítási szándék a gazdasági teljesítmény zsugorodására, elhúzódó recesszióra, fizetésképtelenségre, és semmivel sem több megtakarításra vezet.

Vagyis a zéró, illetve ahhoz közeli kamatlábak világában nem létezik olyan út, melynek mentén a korábban jelentős adósságot felhalmozó háztartások és vállalatok az adósságaik leépítésére, "pénzügyi egészségük" helyreállítására törekednek, s ezzel egyidejűleg megtehetik mindezt az államok is. Ha a törekvés mégis megvan rá, akkor az eredmény a gazdaság gyenge teljesítménye és munkanélküliség formájában olyan helyzet kialakulása, amely meghiúsítja némely gazdasági szereplő adósságleépítési szándékát.

Tulajdonképpen az a tény, hogy a jelentős fiskális kiigazítások ellenére ma az eurózóna országainak államadóssága (93,4%) lényegesen nagyobb, mint 2010-ben volt (80%), s mindez a hatodik évébe lépő súlyos recesszióval párosul, azt jelenti, hogy a megtakarítási paradoxon revansot vesz az őt negligálókon.

A 2010-es válságkezelési fordulatnak a növekvő államadósságokhoz kapcsolódó fenntarthatósági és finanszírozási félelem további fontos oka volt. Az EU-27 országok eladósodása 3 év alatt 59%-ról 80%-ra növekedett 2010 végére, és ebben a válság következtében csökkenő adóbevételek, valamint a számos országban végrehajtott bankmentő akciók egyaránt szerepet játszottak. Mindehhez jött hozzá a perifériás országokból megindult pánikszerű tőkemenekülés, ami ezekben az országokban az állampapírok kockázati prémiumának jelentős növekedéséhez és súlyos finanszírozási problémákhoz vezetett.

A verdikt úgy tűnt, nyilvánvaló: az államok eladósodása nem fenntartható pályára került, a kockázati prémiumok csökkentéséhez, a befektetői bizalom visszaszerzéséhez a deficit és az államadósság csökkentésére van szükség, melynek egyetlen módja az általános fiskális szigor irányába történő fordulat. Valóságos intellektuális támfalként érkezett mindehhez Reinhardt-Rogoff futótűzként terjedő híres - ami azóta már a feltárt fatális excel-hiba, és az elemi súlyozási baklövés következtében inkább hírhedt - tanulmánya, mely szerint az eladósodásban a 90%-os szint küszöbértéknek számít, ugyanis azon túl a növekedés jelentős lassulása várható. Nem meglepő mindennek tükrében az EU pénzügyi biztosának, Olli Rehn-nek a kijelentése: "Nem oldhatjuk meg a növekedési problémáinkat oly módon, hogy új adósságokat halmozunk régi adósságainkra. John Maynard Keynes maga sem lenne keynesiánus a jelenlegi helyzetben."

Tegyük félre most azt a tényt, hogy amikor 1936-ban - az egyébként angol nemzetiségű Keynes - Általános Elmélete megjelent, Nagy Britannia államadóssága 150% felett volt. Ez azonban nem akadályozta meg Keynest abban, hogy a súlyos válság leküzdése és a növekedés előmozdítása érdekében aktív, és átmenetileg a deficitet növelő fiskális politika mellett érveljen. Azonban ehelyett most összpontosítsunk inkább az államadósság fenntarthatóságára!

• Címkék:
• makrogazdaság,
• dedák istván,
• államadósság,
• válságkezelés

Ez a cikk folytatódik

• Nagyobb adósság - nagyobb vagyon.
• A befektetői pánik mint iránytű?.