Miért nem fizetik meg a magyarokat?.
A kérdésben eddig egészen pontosan két törésvonal alakult ki a Portfolio hasábjain. Madár István vezető elemzőnk a mainstream közgazdasági vonal mentén mutatta be, hogy egy ország bérszintje szoros összefüggésben áll a termelékenységével. Gondolatmenetét röviden így vázolhatjuk: - Azért alacsonyabb a fizetésünk itthon, mert kevésbé hatékonyan termelünk a fejlettebb társainknál.
- Ráadásul a gazdagabb országok magukkal húzzák a szolgáltató szektorukat is, így ilyen esetben náluk azonos erőfeszítésért is magasabb bér jár.
- A tőke a kockázatosabb országoktól magasabb megtérülést vár el, ami az alacsony béreken keresztül tud érvényesülni.
Ezzel szemben a vita másik oldalán (egyedül) álló Pogátsa Zoltán amellett érvelt, hogy a bérek alakulását leginkább a nyers bérharc dönti el. Ebben pedig mi rosszul állunk.
- Magyarországon nincs igazán erős szakszervezeti lefedettség egyes nyugati országokkal szemben.
- Emiatt mi veszítettünk a bérharcban, és elsősorban ez magyarázza az alacsonyabb bérszínvonalunkat.
- A nyugat-európai országok többségében pontosan a magas kollektív szakszervezeti lefedettség miatt magasabbak a bérek, mint ami a termelékenységből következne.
Mi a baj ezzel a vitával?
A téma azon triviális részével nem érdemes vitatkozni, hogy amennyiben egy ország nem képes akkora értékben termékeket előállítani, mint egy másik, akkor annál magasabb fizetéseket sem fizethet. Legalábbis, ha a két országban a tőke és a munka hozzájárulása nem különbözik a végtermékben, de erről még később. A világ jól láthatóan engedelmeskedik is ennek az igen logikus elképzelésnek, hiszen amennyiben keresztmetszetien ábrázoljuk az országok jövedelmi helyzetét a bérköltséggel, akkor pozitív összefüggés rajzolódik ki.
A fejlettség és a bérek minden esetben erősen pozitív korrelációt mutatnak, de még tisztább képet kapunk, ha kiszűrjük az olyan speciálisan kilógó eseteket, mint Norvégia és Luxemburg (jobb oldali ábra).
Ez egyébként nem szűnik meg még akkor sem, ha - Pogátsa felvetésére - csak a magas szakszervezeti lefedettségű országokat ábrázoljuk, tehát a fejlettség/termelékenység és a bérszínvonal minden esetben erős együttállást mutat. Ez utóbbi még egyébként nem jelentené azt, hogy okozati összefüggés van a kettő között, de olyan mikroszintű modellt mi Pogátsával ellentétben nem tudunk elképzelni, ami a bérszínvonal emelkedésével magyarázná a kibocsátás növekedését. Maradnánk tehát annál, hogy a kibocsátás növekedése hozza magával a bérek emelkedését, vagy pedig valami harmadik, ezeket együtt mozgató ismeretlen tényező áll a dolog mögött. Ennek a mélyebb boncolgatásánál ugyanakkor feltűnik egy eddig nem tárgyalt, de igen fontos probléma. Mégpedig az, hogy jelen helyzetben a béreket a nemzeti összjövedelemmel próbáljuk magyarázni, amit nem pusztán a munka hozott létre, hanem óriási részét a tőkének köszönhetjük. (Sőt, fontos az ország technológiai fejlettsége is, amihez még egyéb tényezők is társulnak, amiket végül együtt a szakirodalom total-factor productivity-ként jelöl.) A GDP előállítása mögött egy termelési függvényt érdemes elképzelni, ami különböző fejlettségű országok esetében akár jelentősen is eltérhet egymástól.
Ahhoz, hogy értelmes legyen feltenni azt a kérdés, hogy mennyire vagyunk arányosan megfizetve, tudnunk kéne azt is, hogy a kibocsátáshoz mennyiben járult hozzá a munkánk.
A valóság viszont az, hogy ezt egyáltalán nem tudjuk. A félreértések elkerülése végett: azt meg tudjuk mondani, hogy a jövedelemből mekkora részt kap a tőke és a munka, de azt nem, hogy a jövedelem mekkora részét köszönhetjük a "keményen dolgozó emberek" kezének.Talán furcsa, de ebben a legnagyobb baj nem is feltétlenül azzal van, hogy nem tudjuk, hanem azzal, hogy nem ismerjük az országok közötti eltéréseket sem. Ez esetben ugyanis torzított lesz bárminemű összehasonlítás is. Charles Cobb, amerikai matematikus és Paul Douglas egykori amerikai demokrata szenátor nevéhez fűződik a termelési függvények egyik speciális fajtája, amit az egyetemeken csak Cobb-Douglas-ként ismernek a diákok. Nos, az ő empirikus kutatásaikból eleinte az rajzolódott ki, hogy Amerikában (majd kiterjesztve a fejlett országok esetében) állandó a tőke és a munka hozzájárulása a kibocsátáshoz, ez viszont mára megingott. Azt gondoljuk, hogy ez időben átalakult, ráadásul a különböző fejlettségű országokban eleve lényeges eltérések voltak.
Márpedig, ha a magyar jövedelemhez a munka hozzájárulása nem ugyanakkora, mint mondjuk az osztrákoknál, akkor a bérek GDP-ből levezetett méricskélése értelmét veszti. Pontosabban az veszti értelmét, hogy kinyilvánítsuk, "mi hozzájuk képest nem vagyunk megfizetve".
Emellett nem beszéltünk még arról a másik problémáról sem, hogy a jövedelmek eloszlása sem azonos az adott országokban, ezért az egy főre leosztott jövedelmek, mint átlagok, szintén torzítva mutatják az országok közötti bérfeszültséget. Sem Magyarországon, sem az unió más országaiban nem elhanyagolhatóak a jövedelemkülönbségek, amiket mindenképpen figyelembe kell vennünk ezen összehasonlításoknál (vagy aggregált bérköltséget kell használnunk az elemzésnél).
A kereseteken alapuló összehasonlítások nem bírnak mit kezdeni azzal sem, hogy a bérekben nem jelenik meg a szürkegazdaság kompenzáló hatása (a GDP mondjuk már tartalmaz erre vonatkozó becslést). Magyarországon ennek a mértékét korábban a GDP 20 százalékánál is nagyobbra becsülték ami igen jelentősnek mondható. Noha mára ezt a számot kisebbnek gondoljuk, még mindig kellően nagy ahhoz, hogy eltorzítsa az ezekkel nem (vagy nem jól) számoló elemzéseket.
Összefoglalva tehát elmondható, hogy alapjaiban belátható a bérlemaradás oka, de normatív kijelentésekhez egészen egyszerűen nincs elegendő információnk. Nem tudjuk, hogy igazságtalanul alul van-e fizetve a magyar az osztrákhoz képest, mert nem ismerjük Magyarország termelési függvényét.
Mit kezdjünk akkor ezzel az egésszel?
Feltehetően nem vigasztalja meg ez az írás sem azokat, akik az osztrák munkavállalókkal azonos munkát végeznek és negyedakkora fizetést visznek csak haza a hó végén. De azt hiszem, a vita ezen pontján már beláthattuk, hogy nincsen igazából semmi misztikus az országok közötti bérviszonyban. Nem fogjuk tudni makroszinten megítélni, hogy a munkatermelékenységünkhöz képest alul vagyunk-e fizetve, arra viszont már van elméleti válaszunk, hogy a hazai szolgáltatószektorban - ahol többnyire hasonló munkát teszünk le az asztalra -, miért kapunk szintén alacsonyabb bért. Ahogy korábban már ki lett fejtve: a magyar viszonyok és az annak megfelelő kereslet visszahúzzák az itt elérhető bérszínvonalat. Az exportra termelő vállalatok pedig csak akkor vannak itt, ha valami miatt az megéri nekik. Ez pedig általában vagy a nagyon képzett, vagy pedig a nagyon olcsó munkaerő miatt van, ami ellensúlyozza a helyi kockázatokat is.Itthon egyelőre nem látszik érvényesülni az a munkagazdaságtani összefüggés, hogy a munkaerőhiányos szakmákban erős bérnyomás alakulna ki. Az EURES (az Európai Bizottság munkaerő-piaci portálja) top 10-es, keresett szakmákat összesítő listájában egyedül az értékesítők azok, akik hazai viszonylatban magas fizetést kapnak (majdnem nettó 300 ezer forintot). Az összes többi (üzemi és gyári gépkezelő, szociális - egészségügyi szolgálat, targoncakezelő, stb.) szakmában ez nem így van. Az egyéb szolgáltatás kategóriához tartozó szakmákban nemcsak látványosan alacsony béreket látunk, de gyenge bérdinamikát is. (Az előbbi átlagos nettója 118 516 forint, a vendéglátásban pedig 100 322 forint.)
Ennek az okait pontosan nem ismerjük, de az könnyen belátható, hogy amennyiben adott ágazatban itthon nem képes nagyobb bevételre szert tenni egy vállalat, akkor hiába vándorol el külföldre az összes potenciális munkavállalója, akkor sem fogja csak úgy megemelni a kínált béreket. Inkább választ olyat, aki beéri kevesebbel, még akkor is, ha ez hatékonyságvesztéssel jár. A képzett, nyelveket beszélő munkatárs pedig vagy elfogadja a magyar bérviszonyokat, vagy elmegy. Hazánk kárára sajnos egyre többen dönthetnek az utóbbi mellett, amire megoldás egycsapásra biztosan nem lesz.
