Válaszcikk: az orosz energiahordozók betiltása túl drága kísérlet

A Századvég korábbi becslése rámutatott, hogy a teljes embargó a jelenlegi három és félszeresére emelné a magyar háztartások rezsiköltségeit. A Portfolio-n a közelmúltban megjelent egy elemzés, amely – bár a számítást helyesnek ítéli – a becslési megközelítésmóddal kapcsolatban több kritikai észrevételt is tesz és azok alapján a következtetéseket túlzónak minősíti. Az orosz leválás kérdése húsbavágó, így az azzal kapcsolatos szakmai vita üdvözlendő - a Századvég Intézet válaszreakcióját korábbi elemzésünkre változatlan formában közöljük:

Közös pontok

Egyetértünk a szerzővel abban, hogy komoly hiátus mutatkozik a kellően alapos, módszertanilag reprodukálható becslésekben. Az orosz energia kitiltása az EU – és különösen a régiónk – gazdasági teljesítményére, valamint a háztartások megélhetési költségeire markáns hatást gyakorolhat, így aggasztó, hogy még azok sem készítettek ilyen elemzéseket, akik szorgalmazzák az intézkedést (ezzel szemben a Századvég transzparens számításokat közölt például az intézkedés üzemanyagárakra, energiaszegénységre, illetve közvéleményre gyakorolt hatásairól).

Abban sincs vita, hogy Magyarország (és a régió) gázellátásában az orosz beszerzések részaránya meghatározóbb, mint az EU egészében (ahol a növekvő orosz LNG-import miatt szintén nem elhanyagolható). Ebből következik, hogy a kérdés hazánkban még fajsúlyosabb, mint máshol.

Véleménykülönbségek

A kritika egyik sarokpontját a leválási határidő jelenti. A szerző – az „EU által felvázolt menetrendre” hivatkozva – nem tartja reális forgatókönyvnek az orosz gáz rövid távon történő kivezetését. A megállapítás két okból sem helytálló.

Egyrészt, az EU egyelőre nem egységes a leválási menetrend kérdésében. Míg például az Európai Bizottság csak az azonnali ügyleteket tiltaná be 2026 januárjától (a többit fokozatosan 2027 végéig), az Európai Parlament szakbizottságai teljes embargót szorgalmaznak. A határidőről tehát élő vita folyik, amelyben az egyik álláspontot a kvázi azonnali tilalom jelenti, így azt (is) érdemes vizsgálni.

Másrészt, általánosságban is felvethető, hogy a menetrendről folytatott diskurzus egy álvita, ugyanis a történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az embargós határidőket a legritkább esetekben sikerül csak betartani. Németország például 2022 márciusában bejelentette, hogy 2023 nyarára leválik az orosz gázról, de a közvetlen szállítások már 2022 augusztusa folyamán megszűntek (szeptemberben pedig az Északi Áramlat gázvezetéket felrobbantották). Lengyelország még hamarabb, a bejelentést követő második hónapban kénytelen volt lemondani az orosz szállítmányokról. A valóságban a büntetőintézkedésekre válaszok érkeznek, amelyek újabb választ generálnak és szankciós spirál alakul ki. Így nagyon nehéz előre jelezni, hogy egy-egy nagyhatású bejelentésnek milyen következményei lesznek, de kicsi az esély arra, hogy a leválás az előre kitűzött céldátumoknak megfelelően zajlik.

A szerző másik fő kritikai észrevétele, hogy Magyarországon a lakossági tarifák valamennyi komponense (energiadíj, rendszerhasználati díj, adó) hatóságilag rögzített, így azzal a piaci árak emelkedése korlátozottan vethető össze. Az ellentmondást a Századvég-becslés azzal – az elemzésben transzparensen közölt – feltételezéssel oldja fel, hogy az orosz energia kivezetése olyan mértékű piaci áremelkedést idézne elő, amely finanszírozhatatlanná tenné a rezsicsökkentési programot. Ezért a hatósági árszabályozást fel kellene oldani és így a lakossági fogyasztóknak a megemelkedett piaci árakat kellene fizetniük az energiaár komponensben, amely az adók mértékére is hatással lenne (valójában a hálózatfenntartás költségei, így a rendszerhasználati díj komponens is növekedne, de ezzel a Századvég-becslés nem számol). Nincs tehát „alma-körte” probléma: az elemzés a tarifakomponenseket konzisztensen kezeli.

A szerző további észrevétele, hogy a leválás miatt egyelőre nincs pánik az európai gázpiacon. Csakhogy jelenleg elfogadott jogszabály sincs az orosz energiatilalomról, sőt az elmúlt hónapokban a meglévő (vezetékes és cseppfolyósított) beszerzési csatornákon növekedett az orosz gázbeáramlás az EU-ba. A Századvég-becslés ráadásul nem a potenciális pánikra, hanem az azt követően kialakuló új egyensúlyi árszintekre ad becslést. A 2022-es kínálati sokk (amely mértéke közel akkora volt, mint amekkorát a mostani tiltás jelentene) rövid távon előrejelezhetetlen mértékű árrobbanást idézett elő, középtávon viszont egy olyan új egyensúlyi árszintet hozott létre, amely kétszer olyan magas, mint amekkorák az energiaválság előtti átlagárak voltak. Versenyképességi szempontból ez utóbbi talán még az előbbinél is aggasztóbb.

Azzal pedig, hogy az alternatív (katari, egyiptomi stb.) szállítmányok mekkora mozgásteret jelentenek az EU számára, érdemes óvatosan bánni. Katar például több ízben jelezte, hogy az EU szigorú környezetvédelmi elvárásai miatt akár teljesen leállíthatja az Unióba irányuló LNG-exportját. Még az Európai Bizottság is azt kommunikálta, hogy az orosz gáz kivezetéséhez jelentős mértékben csökkenteni kell a keresletet, ami csökkenő, vagy stagnáló árkörnyezetben aligha lehetséges.

Végül az a végkövetkeztetés, hogy „a lakossági rezsiszámlák többszörösére emelkedése jelenleg egyáltalán nem tűnik megalapozottnak” koncepcionálisan is ellentmondásban áll azokkal a megállapításokkal, amelyeket a cikk elismer. Ha ugyanis a szerző elfogadja, hogy:

• az orosz gáz aránya továbbra is számottevő az európai piacon,
• a keresleti árrugalmasság alacsony – azaz a beszállítások visszaesése jelentős árhatással jár,
• az áremelkedés finanszírozhatatlanná teszi a rezsicsökkentési programot és
• az európai piaci gázárak már most is a rezsivédett díj háromszorosát indokolnák,

akkor a tiltás szükségképpen drasztikus mértékben megemelné a lakossági rezsidíjakat is.

Végül – bár a szakmai vita üdvözlendő és fontos – a brüsszeli embargós törekvések értékelésekor érdemes lehet egy lépést tenni hátra és feltenni azt a kérdést, hogy mégis mi értelme az egésznek? Az energiaügyi biztos, Dan Jorgensen úgy fogalmazott, hogy örökös szankcióval sújtaná az orosz energiahordozókat, azaz – a háború alakulásától függetlenül – soha egyetlen molekula orosz olajat vagy gázt sem szeretne többé az uniós piacon látni. Nem nehéz belátni, hogy egy olyan időszakban, amikor a magas energiaárak az EU legnagyobb versenyképességi problémáinak egyikét jelentik, teljes céltévesztés a világ egyik legnagyobb szénhidrogén-exportőrének végérvényes kitiltásán dolgozni. Hogy meg lehet-e csinálni? Több év alatt, óriási költségen talán igen. Hogy észszerű-e? Biztosan nem.

A címlapkép illusztráció. Címlapkép forrása: Getty Images