Így még soha nem láttuk a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiáját – Egyedülálló beszámoló került elő a világháború jeges pokláról

Egy padlásról előkerült doni napló

Évtizedeken keresztül lappangott egy padláson a magyar történelem egyik legnagyobb tragédiájáról, az 1942-43-as doni katasztrófáról szóló különleges napló, és ami még egyedülállóbb, 160 darab, jó állapotban megmaradt színes fénykép. A napló írója és a fotók készítője Wágner Levente tartalékos mérnök hadnagy: azon kevesek egyike, aki megjárta az első és a második világháborút is, és mindkettőt túlélte.

Az 1897-ben született veterán tiszt már jóval túl volt a negyvenen, mikor 1942. szeptember 8-án SAS-behívót (Sürgős Azonnal Siess) kapott, majd nemsokára a Don-kanyar környékére került, ahol a fronttól nem messze mérnökként teljesített szolgálatot.

Wágner Levente naplója és fotói ezért nem a doni harcokat dokumentálják, hanem a háború közelében folyó életet, a katonák, a zsidó munkaszolgálatosok és a frontvonaltól nem messze élő orosz civilek életét.

A doni tragédia a szocializmus évei alatt az elhallgatott témák közé tartozott, és csak az 1980-as évektől, de még inkább az 1989-as rendszerváltás után indulhatott el az események szaktörténészi, ideológiamentes kutatása. Hasonlóan az 1956-os forradalom tárgyi emlékeihez, amelyeket vagy rejtegettek, vagy igyekeztek megszabadulni tőlük tulajdonosaik, a magyar 2. hadsereg doni katasztrófájával kapcsolatos relikviákat is sokan félelmükben elrejtették vagy megsemmisítették. Wágner Levente naplójáról is csak annyi volt ismert a családja körében, hogy létezik, de hogy hol lehet, mi lett vele, megvan-e még egyáltalán, nem tudták.

Azonban az eredetileg gyorsírással készült és később a szerző által letisztázott napló egyetlen példánya egy napon előkerült 12 doboznyi családi irat közül, melyek mind egy padláson várták sorsukat. A megtaláló Wágner Levente unokája, Rózsahegyi Barnabás, aki már évekkel korábban elkezdte kutatni családjának történetét, ezen belül nagyapja életét, akit gyermekkorában még ismerhetett.

Wágner Levente „levirátus” révén lett a család tagja: eredetileg Rózsahegyi Barnabás nagymamájának sógora volt, azonban előbb a vér szerinti nagyapa vesztette életét Budapest ostromában, néhány évvel később pedig Wágner Levente felesége halt meg, így a két özvegyen maradt rokon összeházasodott, és együtt nevelték föl Rózsahegyi Barnabás édesanyját és nagynénjét. (Wágner Leventének vér szerinti gyermeke nem született.)

Rózsahegyi Barnabás elmondta, a napló kiadásáról először mindenki lebeszélte, így előbb egy levéltárnak akarta beadni, később azonban mégis a kiadás mellett döntött. A magánkiadás nehéz és sok saját pénzt felemésztő folyamatában aztán a Brancs Közösség sietett az örökös segítségére, és a magántámogatók bevonására indult kampányban az eredetileg kitűzött összeg 186 százalékát sikerült teljesíteni, így összesen több mint 4,1 millió forint gyűlt össze. Ezzel a Néma hadsereg címmel kiadott doni napló és 120 színes fotó lett a Brancs harmadik legsikeresebb kampánya, a támogatók számát tekintve pedig az első. Ez is jól mutatja, hogy nagyon is van igény a doni katasztrófa jobb megismerésére.

Háború hátulnézetből

Wágner Levente Donhoz vezető útja 1942. szeptember 17-én indult Alsódabas vasútállomásáról. A műszaki alakulat magyar katonáit és a 108/41. zsidó munkaszolgálatos század 220 tagját vonattal szállították ki Kassán, Breszt-Litovszkon, Minszken, Gomelen és Kurszkon keresztül a Don közelébe, Alekszejevkába, összesen mintegy 2700 kilométernyi utat megtéve. Innen már gyalog, lovas szekerekkel mentek tovább Osztrogozsszk térségébe. Az út nagy része a megszállt Lengyelországon, illetve az eredetileg a Szovjetunióhoz tartozó, de az 1941. június 22-én induló Barbarossa hadművelet nyomán a náci Németország által megszállt területeken keresztül vezetett (ma Fehéroroszország és Oroszország). Itt reguláris hadseregek ugyan nem harcoltak, de állandó volt a partizántevékenység, amit felrobbantott hidak, kiégett vasúti szerelvények jeleztek.

A Don-kanyar közelébe érve viszont rendszeresek voltak a légiriadók és légitámadások, és még ha nem is olyan mértékben, mint a fronton, de aratott a halál. Így bár a harcokban nem vett részt, Wágner Levente élete is állandó veszélyben forgott. A mérnök hadnagy alapvető feladatául azt kapta, hogy a támadásoknál használt katonai járműveknek tervezzen olyan rejtekhelyeket, ahol a több tíz fokos téli mínuszokban is működőképesek maradnak. Az építőmunka oroszlánrészét aztán a zsidó munkaszolgálatosok és részben a munkára befogott orosz civilek végezték.

Wágner Leventét és katonatársait általában orosz magánházakban szállásolták el, így képet kaphattak arról, milyen a helyi orosz lakosság élete. A napló írója ráadásul beszélte az orosz nyelvet, így még jobban megismerhette és megérthette a helyiek életmódját, szokásait, gondolkodását. Ezek az emberek békeidőben is nagy szegénységben éltek, a háború aztán tovább rontott a sorsukon, a férfiak nagy része például harcolni ment, otthon többnyire a nők, a gyerekek és az öregek maradtak.

Minden fiatalember a fronton küzd, a mindennapi kenyér pedig az asszonyok és a leányok munkájából kerül ki. A német hadi szervezés hadi és közcélú munkarendbe állította őket. (…) Fiaikról, férjeikről mit sem tudnak, posta onnan túlról nem érkezhet, s egyszerű letargiával mondják, hogy ez is kaput, az is kaput. Megunták már a küzdelmet, és legjobban az érdekli őket, hogy mikor lesz vége a háborúnak

– olvashatjuk a naplóban (71-72.).

Wágner Levente leírása szerint sem a magyar katonák nem tekintik ellenségnek az orosz civileket, sem az orosz civilek őket. Bár megszállókról van szó, akik ráadásul az ő házaikban szállnak meg, az orosz civilek általában elfogadják sorsukat, és próbálnak jó viszonyt kialakítani a magyar katonákkal. Az orosz parasztasszonyok és parasztlányok mosolyogva állnak Wágner Levente kamerája elé, szerelmek is szövődnek magyar katonák és orosz hajadonok vagy fiatal özvegyasszonyok között.

Wágner Leventéék kellemes kora őszi időben érkeztek meg a Don-kanyar közelébe, de aztán az idő szép lassan egyre hidegebbre fordult. Magyar olvasó számára szinte elképzelhetetlen számokat olvashatunk a naplóban, már ami a hőmérsékletet illeti: a leghidegebb Celsius, ami a szerző leírásában szerepel, a mínusz 42 fok. A helyi orosz lakosság jól viseli a hideget, a fagyos világra nem kellőképpen felkészített magyar katonák, pláne a saját otthoni ruhájukban dolgoztatott zsidó munkaszolgálatosok viszont nem voltak felkészülve a körülményekre.

A tél kellős közepén, 1943. január 12-én a szovjet Vörös Hadsereg ellenoffenzívát indított a Don-kanyarnál. A szovjet áttörés után a magyar 2. hadsereg összeomlása rendkívül gyorsan következett be, szervezett visszavonulás helyett pánikszerű menekülés kezdődött. (Hitler parancsa miatt, amely a végsőkig való kitartást várta el, és amelyet a 2. hadsereg vezetője, Jány Gusztáv nem írt felül, a magyar katonák hivatalosan nem is vonulhattak volna vissza.)

Elképzelhető tehát a pánik leromlott emberanyagunkban, hisz a tankok ellen mit sem tehettek, még páncéltörőink is hiába lőttek, mert az erős orosz páncélzatról lepattantak a lövedékek. Jöttek tehát azok úgyszólván akadálytalanul előre oly hirtelen, meglepetést okozva, hogy tüzéreink otthagyták ágyúikat, s csak a závárzatot és lőszerkocsikat tudták elhozni magukkal. Gyalogságunk egy része pedig puska nélkül menekült a szörnyű veszedelemből

– ad képet a tragikus helyzetről Wágner Levente (232-232.).

A legtöbb katonához hasonlóan az ő csoportjuk is gyalog indult útnak a mínusz 30 fokos hidegben a behavazott orosz tájon. Bár lovaik vannak, azok a felszerelés nagyobb részét viszik, kisebb részét maguknak a katonáknak kell cipelnie. Még lónyergeket is, holott hátaslovaik nincsenek is – jegyzi meg Wágner Levente. Naponta több mint 20 kilométert tesznek meg hóban, fagyban, miközben nyomukban közeledik a Vörös Hadsereg.

Mintegy száz méterenként döglött lovak, elhagyott szekerek korlátozzák a forgalmat. Pedig nem lehet most akadály, mindenki az életét menti. Néhány elesett ember térdre rogyva szerződött a biztos halállal. Ügyet sem vetnek reá, pedig szánalmas, az ég felé fordult kesergő tekintete. Kiesett a sorból, az élők sorából, sorsa a fehér halál

– ad szomorú, de rendkívül érzékletes beszámolót a halálos menekülésről Wágner Levente, aki már tisztes férfikorban, 46 évesen kénytelen elszenvedni a rendkívüli viszontagságokat.

Wágner Levente később már autóval folytathatja útját, ukrán területek felé. Elér Szumi városába, melynek közelében ma is harcok folynak, csak egy másik háborúban. Innen Kijev felé indulva Romni városába megy, ahol február 15-én éri a hír: hivatalosan is hazatérhet. Vándorfy Kálmán vezérőrnagy ugyanis tekintélyét latba vetve elérte, hogy az országos mérnökhiány miatt szabadságolják azokat, akik mérnökként szolgálnak a honvédségben. Így térhetett haza Kijeven keresztül Wágner Levente.

Sokaknak azonban nem adatott meg ez a szerencse. Szabó Péter hadtörténész, a doni katasztrófa egyik vezető kutatója szerint az összesen mintegy 250 ezer katonából és munkaszolgálatosból 130 ezren haltak meg, sebesültek meg vagy estek hadifogságba, ebből mintegy 50 ezer a halottak száma. A 27-28 ezer hadifogoly nagy része szintén soha nem tért vissza szülőhazájába. Elképesztő veszteségeket szenvedtek a zsidó munkaszolgálatosok: a Wágner Leventével együtt dolgozó munkaszolgálatos század 220 tagjából mindössze öten jutottak haza élve, köztük hárman évekkel később szovjet hadifogságból.

Színes képek

Wágner Levente naplója önmagában is egy hihetetlenül izgalmas eredeti forrás a doni tragédiáról, de az igazi különlegességet a színes fotók jelentik. A mérnök egy Leica III típusú fényképezőgépet használt, Agfa diapozitív filmre fotózott. Bár a második világháború idejéből számos színes fénykép- és filmfelvételt ismerünk, ennek a korszaknak a vizuális dokumentációja még döntően fekete-fehér. A magyar honvédség doni szerepvállalásáról készült fotók és videófilmek is többnyire fekete-fehérek. Már csak ezért is egyedülálló az a ráadásul nem kis számú, összesen 160 darabból álló gyűjtemény, ami Wágner Leventének köszönhető, akinek még a legnehezebb körülmények közül is sikerült kimenekítenie az értékes fotóit.

A szerző fényképezőgépével dokumentálta az odautat, az orosz földön zajló életet és a Dontól való menekülést.

A kielcei vasútállomáson deportálásra és feltehetően halálra ítélt zsidókat fényképezett. Láthatjuk a szovjet partizánok pusztítását: egy felrobbantott vasúti hidat. Bár a harcokról – mivel azokban nem vett részt – nem fotózott, de számos megsemmisített katonai eszközt megörökített: egy kiégett szovjet Jakovlev vadászgépet, egy T-34-es tankot, egy lelőtt Il-2-es csatarepülőgépet. Fényképezett szovjet hadifoglyokat, a németek mellett harcoló kubáni kozákokat, zsidó munkaszolgálatosokat és sok orosz civilt, főleg asszonyokat és lányokat. Magyar, olasz és német katonákat.

Az orosz tájat és az orosz városokat is fotózta, számos templomot örökített meg. Bár halottakat vagy sebesülteket nem fotózott, sok kép láttán az ember mégis szomorúságot érez: sejthetjük, hogy számos ember, aki Wágner Levente objektívja elé került, néhány nap, hét vagy hónap múlva már nem élt.   

A színes fotók 2026. január 12-től (a doni szovjet áttörés évfordulója) 2027. január 27-ig utazó kiállításra indulnak Földbe vájt világ címmel. A kiállítás Budapesten a CEU Nyitott Galériában nyílik meg, majd Székesfehérváron, Hódmezővásárhelyen, Nagykanizsán és Kőszegen is látható lesz.

Címlapkép: Egy lelőtt Il-2 Sturmovik szovjet csatarepülőgép Osztrogozsszk városában. Fotó: Wágner Levente / Néma Hadsereg Kiadó engedélyével