Király Júlia a devizahitelekről: másképp emlékszem, mint Csányi Sándor
2001-ben megszűntek a korábbi devizakorlátozások Magyarországon. Emlékei szerint akkor vagy a következő években képviselte bárki azt gazdaságpolitikai szinten, hogy a lakossági devizahitelezést annak nyilvánvaló kockázatai miatt szigorúbban kellene szabályozni a többi devizatranzakciónál?
Ahogy a devizahitelezés kezdett felfutni, a jegybank már reagált. A 2003-as stabilitási jelentés kiemelt üzenetei között szerepelt: "A lízingcégek lakossági devizahitelei az árfolyamkockázatot hitelkockázattá transzformálják."
Ettől kezdve valamennyi stabilitási jelentésben valamilyen formában előkerült a devizahitelek kockázata, és a jegybank több szabályozási javaslatot is megfogalmazott.
Mely bankok és mikor indították el Magyarországon a lakossági devizahitelezést? Ki ennek a "piaci" felelőse?
Amikor 2004-re megszűnt a tömeges lakáshitel támogatás, a bankok nagyüzemre kialakított hitelgyárai ráharaptak erre az olcsó piaci konstrukcióra. Devizaforrás bőven és olcsón volt a piacon - az árfolyamkockázat meg nem látszott vészesnek, hiszen már a láthatáron volt az eurócsatlakozás. A nagybankok közül a Raiffeisen, az Erste, a CIB szinte egyszerre ugrottak rá a lakossági devizahitel piacra, az OTP az első időkben - Lantos Csaba ellenállásának köszönhetően - tényleg tartózkodott, a Citibank pedig soha nem engedte.
Amikor Ön az MNB alelnöke lett, már nagy ütemben folyt a lakossági devizahitelezés. Mint a pénzügyi stabilitásért felelős alelnöknek hányadik helyen szerepelt a preferencialistáján e kockázatok kezelése?Az első helyen. Kollégáimtól már az első hónapokban kértem anyagot a devizahitelezés lehetséges korlátozására. A Nagy Mártonék által elkészített, a szabályozási lehetőségeket tárgyaló tanulmány egyrészt a jegybank szabályozási lehetőségeinek hiányára mutatott rá, másrészt pedig arra, hogy bizonyos korlátozásokat (például a jegybanki kötelező tartalék előírás módosítását) a bankok meg tudnák kerülni az anyabankokon keresztül, ezért a legcélszerűbb a hitelfeltételek (elsősorban az LTV) szigorítása lenne, amihez viszont a Pénzügyminisztérium szabályozási ereje kellene. Az MNB-n belül akkoriban az általános vélemény az volt, hogy mivel megindult a költségvetési konszolidáció, az ország kockázata csökkent, így a devizahitelek volumene sem akkora veszély már. Annyit sikerült elérni, hogy megpróbáltunk a Felügyelettel közös felhívást kiadni a devizahitelek veszélyeiről. Az elhúzódó egyeztetések miatt ez csak 2008 tavaszára készült el. Addigra már dübörgött a devizahitelgyár.
Azóta is rossz a lelkiismeretem: egyike voltam azoknak, akik kezdettől óvtak a devizahitelezéstől, és döntéshozóként mégis tehetetlenül néztem, hogyan ömlik ki több ezer milliárdnyi devizahitel.
Egyetért azzal, a Csányi Sándornak az előadásában elhangzott állítással, miszerint az MNB és a felügyelet engedélyezte a devizahitelezést?Mindenek előtt érdemes tisztázni a devizahitelezés jogi hátterét: az Országgyűlés 2001-ben fogadta el az EU joganyag harmonizációja keretében a devizakorlátozások megszüntetéséről szóló törvényt (2001. évi XCIII. törvény ). A törvény hatályba lépésétől kezdve magyar ember nemcsak hogy fizethetett bárhol Magyarországon is devizával, tarthatott magánál annyi devizát, amennyit csak akart, de hitelt is vehetett fel devizában. Ehhez - Csányi Sándor állításával ellentétben - sem Járai Zsigmondnak (a jegybank akkori elnökének), sem Szász Károlynak (a pénzügyi felügyelet akkori elnökének) sok köze nem volt, nem is lehetett, hiszen a szabad tőkeáramlás kimondása az uniós csatlakozás előfeltétele volt. Így aztán engedélyezni sem kellett nekik semmit, és tiltani sem tilthatták.
By the way akkoriban a jegybanknak sem engedélyezési, sem felügyelési, sem szabályozási jogosítványa nem volt. Ezért aztán éveken át (úgy Járai, mint 2007-től Simor alatt) reménytelenül bombázta a szabályozó hatóságot (nevezetesen a Pénzügyminisztériumot) különböző, a devizahitelezést korlátozó javaslataival. Mivel mást nem tehetett, legalább a "verbális intervenció" fegyverével próbált hadakozni: konferenciákon, lakossági ügyfél-tájékoztatókon, a felügyelettel közös kiadványokban hívta fel a figyelmet a devizahitelezés kockázataira.
Ezek szerint nem felel meg a valóságnak, hogy az MNB még csak szóban sem nagyon jelezte, hogy gondja lenne a lakossági devizahitelezéssel?Ez az állítás ellentmond minden ténynek. Egyrészt, ahogy fentebb jeleztem a jegybank 2003 óta folyamatosan nem csak beszélt, de írt is a devizahitelezés kockázatairól. Én a jegybankba történt belépésem másnapján, a 2007 novemberében, a PSZÁF által szervezett konferencián kimondtam, hogy a mi subprime-problémánk a devizahitelezés elfutása.
Mint a pénzügyi stabilitásért felelős alelnök számos fórumon beszéltem a devizahitelezés kockázatairól, nem említve a banki felsővezetőkkel - köztük Csányi Sándorral - folytatott prudenciális beszélgetéseket. Csányi úr akkor még kioktatott, hogy ne akarjam az ő ügyfeleit az olcsó és jó hitelektől megfosztani. Mára már másképp emlékszik.
Ki a felelős azért, hogy a szabályozás nem szabott gátat a devizahitelezésnek? Jól láttuk-e, hogy ez szektorszinten először csak 2009-ben, önszabályozással történt meg?Mi mindnyájan, akik akkori döntéshozók voltunk, felelősek vagyunk, akkor is, ha egyénileg mindent megtettünk a devizahitelezés kockázatinak feltárásért, a devizahitelezés korlátozásáért. De együttesen mégsem értük el a kívánt hatást.
Talán hangosabbnak és erőszakosabbnak kellett volna lennünk a szabályozókkal szemben. Jobban kellett volna figyelni a makrokockázatokra. A szabályozónak már évekkel korábban lépnie kellett volna, szigorítani a devizahitelezés feltételeit, kötelezővé tenni az árfolyambiztosítást stb. A 2009-es önszabályozás sokat nem tett a devizahitelek kockázatainak mérséklésére. Ekkor a leglényegesebb az egyoldalú kamatváltoztatás megszüntetése lett volna (amire a jegybank már akkor szabályozási javaslatot tett), az elfogadott banki magatartási kódex ezzel szemben lehetővé tette a hitelkamatok brutális emelését - számos hitelfelvevőnél a kamatemelés az árfolyamváltozásnál durvább törlesztőrészlet-növekedést okozott.Az MNB a devizahitelek forintosítása során 2014-2015-ben jelentős árfolyamnyereséget könyvelt el. Bánfi Tamás korábbi álláspontja szerint érdemes lett volna makroszinten, megfelelő denominációjú devizatartalék képzésével fedezni a lakossági hitelezés árfolyamkockázait. Hiba volt a 2014-2015-ös történések fényében, hogy ezt nem tette meg a jegybank?
A 2014-15-ös évekről nem tudok nyilatkozni, én már akkor nem voltam jegybankos. Azt tudom, hogy a forintosítás nagyon jól előkészítetten és a legjobb pillanatban történt, anno mi is nagyjából 2014 végére 2015 elejére jeleztük előre a lehetséges váltási pillanatot. Arra emlékszem - és erről a hamarosan megjelenő könyvemben is írok - hogy a jegybankon belül nagyon komoly vita folyt az úgynevezett makrohedge-ről, azaz a lakossági svájci frank nyitott pozíció legalább részleges makroszintű fedezéséről. Végül a felmerült javaslat nem kapott zöld utat. A következőket gondolja végig végig: hogyan kártalanítja az egyedi hitelfelvevőt, ha valóban erősödik a svájci frank az euróhoz képest, és ami még nehezebb kérdés: hogyan és kitől szedi be a veszteséget, ha fordítva történik és az euró erősödik a svájci frankhoz képest? Nem beszélve arról, hogy a magyar állam adóssága nem svájci frankban, hanem alapvetően euróban volt denominálva, és a devizatartalék ennek kockázatát kellett, hogy fedezze. Biztos, hogy jelentős állami többletkockázatot kellett volna a jegybanknak vállalnia?
