Utalványdömping
Ássuk elő egy pillanatra a lelkünk mélyén szunnyadó közgazdászt, és tegyük fel neki a kérdést, hogy mire jó pontosan ez az egész. Rövid fejvakarás után a következőre juthatunk: az utalvány egy kötött felhasználású fizetőeszköz. Pontosan ugyanarra jó, amire a forint, csak éppen nem fogadják el mindenhol. Utalványos rendszer sok helyen van a világon, és az előbbiekből következően többnyire arra szolgál, hogy bizonyos pénzbeli támogatásoknak így korlátozzuk a felhasználását. Egyrészt azért, hogy a forrás kifejezetten a támogató (például az állam) elvárásainak megfelelően hasznosuljon, másrészt, hogy a visszaéléseket kizárják.
Más szempontból fogalmazva az utalványos rendszer célja lehet a rászorultak megsegítése, illetve az, hogy egyébként piaci alapon nehezen ellátható feladatokhoz mesterségesen teremtsünk piacot. Erre lehet szemléltető (bár messze nem tökéletes) példa a tankönyv-vásárlási utalvány. Vagyis az utalvány a mi szempontunkból egy olyan speciális fizetőeszköz, ami az állam piacitól eltérő forrásallokációs igényeit hivatott szolgálni. A helyzetet kissé bonyolítja, hogy ezt a forrást a cafeteria esetén nem az állam nyújtja, hanem adómentességgel ösztönzi (keményebben fogalmazva: durva ráhatással kikényszeríti), hogy a pénzbeli kifizetések helyett ezt a formát válassza a foglalkoztató.
És itt el is jutunk ahhoz, hogy miért nehéz érvelni a cafeteria ellen. Első pillantásra jó kis dolog: amikor kézhez kapjuk, úgy érezzük, hogy a fizetésen felül valami mást is kapunk, ráadásul "ingyen", adómentesen. Innen jöhetnek azok a hr-szövegek is, mint hogy "a cafeteria a tudatos, hatékony ösztönzés eszköze" stb. Ennek persze közgazdaságilag semmi értelme, de mégis van benne valami, hiszen az embereken a cafeteria kapcsán egyfajta sajátos pénzillúzió vesz erőt.
Abba csak kevesen gondolnak bele, hogy ezt a pénzt végül is nem feltétlenül kellene ilyen formában megkapni, nyugodtan járhatna forintban is adómentesen. Vagyis az alternatíva nem az, hogy "vegyük el a cafeteriát", hanem az, hogy az erre feláldozott adókedvezményt más formában juttassuk el a munkavállalóknak. Ha ezt a szemléletet nem alkalmazzuk, akkor persze kétes értékű tanulmányokkal gyorsan be lehet bizonyítani, hogy a cafeteria megadóztatása nem is jelent bevételnövekedést a kormányzatnak. Valójában ócska bűvésztrükknél aligha több ez az érvelés. Éves szinten bő 200 milliárd forintnyi adókedvezménnyel biztosítja az állam a cafeteria rendszer elterjedését, de ennek megszüntetése semmit nem javítana a büdzsé mozgásterén? Ha valaki egy pillanatra elgondolkozik a makroszintű jövedelemáramlás alapvető összefüggésein, könnyen beláthatja, hogy ez aligha elképzelhető.
Mindez persze még nem érv a cafeteria megszüntetése mellett, csupán annyit állapíthatunk meg, hogy a megszüntetése, és az így nyerhető költségvetési mozgástér okos kihasználásával éppenséggel egy könnycsepp nélkül megszüntethető lenne. (Persze a "könnycsepp nélkül" kitétel nem vonatkozik az önálló fizetőeszköz működtetésében érdekelt kibocsátó cégekre, akiknek ez nyilván busás profit jelent, és a szakszervezeteknek, akiknek ez nehezen értelmezhető hatalmat jelent az osztogatósdiban.)
Kudarctörténet
Nézzük, hogy a cafeteria rendszer, aminek nagy része de facto utalványozás, mennyiben felel meg az állam és az egyén igényeinek!
1. Nem halunk éhen.
Ha hiszünk abban, hogy az államnak azért jó az utalványozós rendszer, mert olyan területekre allokálhat forrásokat, ahová amúgy nem kerülne, rögvest sírva fakadhatunk. Mert ugyan mi szükség lehet ennek fényében például hideg és meleg étel utalványra? Különben nem veszünk élelmiszert? Vagy az egyre olcsóbb internet-előfizetés mellett is csak akkor veszi rá magát valaki a bekötésre, ha másra nem költheti a pénzét? Esetleg nem jár be a dolgozó, ha nem cafeteria keretében kapja az éves BKV-bérletet? Az egyetlen megfontolásra érdemes terület a vidékfejlesztés jegyében az üdülési csekk, amivel a turizmushoz lehet forrásokat csoportosítani. (Azért hatékonysági és szabályozási kérdések itt is felmerülnek. Például, hogy a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány 6 százalékos jutaléka, amiből egyes adatok szerint 66 ezer rászoruló ember nyaralását támogatja bő 2 milliárd forinttal, hatékony és transzparens megoldásnak mondható-e, erősen vitatható.)
2. Fűért-fáért.
Az allokáció hatékonysága azért is kétséges, mert ma már borzasztó sok mindenre felhasználható a cafeteria. A szabályozás lazasága, és a lobbiharcok eredményeként a felhasználhatóság köre (néhány szigorítási lépés ellenére) igen széles, a vitatható hasznosságú luxuskényeztetéstől a csekély értékű ajándékon át az egészségpénztári befizetésig.
3. Csere-bere.
Amikor már ilyen széles a felhasználási kör, beindul a másodlagos piac. Akinek nem kell kultúra utalvány, az is elkéri, majd eladja annak, aki amúgy is járna színházba. Az üdülési csekkel ugyanez a helyzet. (Senkit ne tévesszen meg, hogy névre szól, a gyakorlatban nem számít.) És ezzel az allokációs erő maradéka is elveszik. Marad egy második pénznem, amelyiket az különbözteti meg az elsőtől, hogy kicsit macerás a kezelése, de amúgy arra költöm, amire úgyis szeretném, vagy ha nincs rá lehetőségem, hát elcserélem forintra.
4. Elfogadásra kényszerítve.
Az utalványos rendszer ennyire kiterjedt formája méltánytalanságot is okoz. A nagyobb kereskedelmi egységeket a jelentős forgalom miatt érdemes elfogadóhellyé alakítani. A kisebbek pedig mennek utánuk kényszerűségből, különben a maradék forgalmuk is elveszik. Aztán az adminisztráció és az (5-7%-os) jutalék költségeit nyögik. A fogyasztó oldaláról is méltánytalan, hiszen forinttal fizető vendég szintén kénytelen megfizetni a cafeteria-elfogadóhely költségeit.
5. Nem lehetsz akárki.
Ha már a méltánytalanságnál tartunk, érdemes megemlíteni, hogy - bár a cafeteria hívei gyakran érvelnek a méltányos juttatással - a bérezési rendszer torzulásai kifejezetten igazságtalanok. A kisebb cégek csak nyűgnek érzik az adminisztrációs terheket, ezért be sem vezetik a cafeteriát. Ami miatt természetesen a munkavállalók elesnek az adómentes juttatástól - teljesen esetlegesen, munkaadójuk nyereségességének és üzemméretének függvényében.
6. Lapátolni és kubikolni.
Az amúgy sem túl egyszerű adórendszerben a cafeteria újabb üzleti lehetőségeket kínál. A külső pénzügyi tanácsadók szívesen vállalkoznak arra, hogy megtervezzék a vállalat juttatási rendszerét. Nemzetgazdasági szinten viszont ez csak annyit jelent, hogy az utalványozási rendszer kidolgozása, működtetése állami, kibocsátói és felhasználói szinten egyaránt rengeteg erőforrást emészt fel. Cinikusan elmondhatnánk, hogy ez statisztikailag még a GDP-t is növeli, de valójában mégis csak az a helyzet, hogy az a szisztéma, amelyik az adófizetési rendszer működtetésével, kibogozásával köt le jelentős erőforrásokat, valójában nem más, mint szimpla pocséklás.
A fentiek miatt úgy látjuk, hogy a cafeteria rendszert úgy ahogy van, érdemes lenne megszüntetni, legfeljebb az üdülési csekk megtartásán érdemes elgondolkodni. Ám ezt is olyan kutatásnak kellene megelőznie, amelyik független a cafeteria-rendszer pillanatnyi haszonélvezőitől.
Azt semmiképpen sem állítanánk, hogy a megszüntetés egyszerű lenne. A cafeteria fix összegű adómentességet ad jövedelemtől függetlenül, mintegy találomra. Ezt pontosan egyénre szabottan visszaadni egy szabályalapú szja-rendszeren keresztül nyilván nem lehet.
A fentiek miatt viszont úgy gondoljuk, hogy az igazságos közteherviseléshez még mindig közelebb állna az a megoldás, ha az utalványok adóztatása és járulékoltatása a többi jövedelemmel összevonva történne.
