heikopter
Gazdaság

A tisztánlátás igényével – A helikopterpénzről

Surányi György március 25-én e helyütt közzétett válságkezelési-javaslatával bő két hónapja folyó diskurzus vette kezdetét, melyben, ha nem is kizárólagosan, de különös hangsúllyal került szóba az úgynevezett helikopterpénz, mint olyan gazdaságpolitikai eszköz, mely egyszerre lehet képes a koronavírus-járvány miatt erőteljesen lefékeződött gazdaság élénkítésére és a lefékeződés okozta szociális problémák enyhítésére. Hogy valójában mi is az a helikopterpénz és mibe kerül – többen tévesen úgy gondolták, hogy semmibe –, azt Dedák István május 29-i írásában igen meggyőzően tisztázta (a helikopterpénz „egy monetáris expanzióval kísért keynesi típusú fiskális élénkítés”; „a konszolidált költségvetés szintjén jelentkező kamatkiadás növekedése helikopterpénz … illetve jegybanki kötvényvásárlás esetén pontosan ugyanakkora.”) Ennek ellenére úgy gondolom – elsősorban azért, mert az erről szóló diskurzus sajnálatosan átpolitizálódott –, hogy érdemes még beszélni róla.

A 2008-ban indult pénzügyi-gazdasági válságra adott gazdaságpolitikai válaszok egyike az úgynevezett mennyiségi lazítás („quantitative easing”, QE) volt: keresletteremtés monetáris finanszírozással. A közértetőség miatt erős leegyszerűsítéssel: pénznyomtatás. A jegybankok persze nyomtatnak pénzt, de ez itt és most „fedezetlen” pénznyomtatás, mert többet nyomtatnak annál, mint ami a régi bankjegyek cseréjére, illetve a pénzállománynak a pénzromlásra, a gazdaság növekedésére és a pénz forgásai sebességének (esetleges) változására tekintettel lévő bővítésére szolgál. (Ha csak erre szolgálna, akkor lenne „fedezett”.) A „fedezetlen” pénz célja a válsághelyzet miatt megcsappant kereslet pótolása. A kieső keresletet persze úgy is lehet – ha lehet – pótolni, hogy az állam belföldön és/vagy külföldön hitelt vesz fel és azt úgy igyekszik elkölteni, hogy annak tovagyűrűző jövedelemtermelő hatása (multiplikátor-hatás) a lehető legnagyobb legyen. Ha nem lehet, vagy ha ezen az úton nem teremthető elegendő kereslet, akkor azt az állam, illetve a tulajdonában lévő jegybank „nyomdai úton” is előállíthatja.

Hogy súlyos válsághelyzetben az államnak az összezsugorodó piaci kereslet helyébe kell lépnie, akár pénzt nyomtatva is, az 1929-1933-as nagy világválság tragikus tapasztalataiból szűrődött le. Akkor ezt egyrészt, ahol még aranyalapú pénzrendszer volt, nem lehetett megtenni; másrészt ahol meg már nem állott fenn, ott jó lelkiismerettettel nem tették meg (szilárd meggyőződés volt, hogy válság idején takarékoskodni kell, nem adósságot csinálni és költekezni), azt meg végképp nem, hogy pénzt nyomtatnak, mert abból olyan infláció lehet, mint amilyen az I. világháború után volt és igencsak pusztítónak bizonyult. A mai pénzrendszerek már régen nem aranyalapúak, de az arany helyére az a szilárd meggyőződés lépett, hogy a jegybankok a nyomdagépeket működtetve semmiképp sem finanszírozhatják a kormányokat, ha azok többet akarnak költeni, emeljenek adót és/vagy vegyenek fel piaci hiteleket. Ám szilárd meggyőződés lett az is, hogy nem csak a (túl magas) infláció káros, hanem annak hiánya, a defláció is.

A 2008-ban indult pénzügyi-gazdasági válság következményeinek enyhítése érdekében a monetáris finanszírozás tilalmának szilárd meggyőződése hol rövidebb (FED, Bank of England), hol hosszabb (ECB) idő után semmivé lett. Ám a QE választott módja – finoman fogalmazva – nem mindenben váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Olyan orvosságnak bizonyult, mely ugyan gyógyított, de nem elég hatékonyan és volt negatív mellékhatása is. E felismerés okán került előtérbe a helikopterpénz. A helikopterpénz is QE, csak más technika. A legpontosabb talán közvetlen mennyiségi lazításnak nevezni. Mert közvetlenül a fogyasztókhoz kerül. Az eddig alkalmazott technikákat pedig közvetettnek.

A helikopterpénz, mint nyelvi lelemény a Nobel-díjas Milton Friedman közgazdász nevéhez fűződik, aki félévszázada, 1969-ban jelentette meg Az optimális pénzmennyiség [The Optimum Quantity of Money] című esszékötetét. (A műfajt, mely nagyobb szerzői szabadságot enged, mint egy szakfolyóiratba szánt tanulmány, a szerző határozta meg.) A címadó írásban példálódzik helikopterrel, melyről egyszeri csodaként pénzt szórnak, melyet a közösség tagjai természetesen – aki kapja marja alapon – összegyűjtenek és elköltenek.[1] Friedman azt gondolja végig, hogy mi lesz ennek az égből pottyant pénznek a gazdasági hatása. Tehát szó nem volt konkrét szakpolitikai javaslatról, bár ebből akár ki is nőhetett volna. Az 1960-as évek második felében az Egyesült Államokban a deflációs veszély jelentett gondot, ám mire az ötleten komolyabban elgondolkodhattak volna, vége lett az aranystandard-rendszernek (1971), majd jött az első olajválság (1973), s már nem defláció, hanem stagfláció volt a közellenség. (A stagfláció viszonylag alacsony növekedés ellenére viszonylag magas infláció – ellentmondva a tankönyveknek, melyek szerint a viszonylag gyors növekedés jár együtt viszonylag magas inflációval, míg az alacsony alacsonnyal.) Tiszteljük a nagy elődöket, kiemelten a monetarizmus atyját és a keynesi fiskális politika kritikusát, de a rá hivatkozás, a helikopterpénz elé tett „friedmani” jelző félrevisz. Friedman deflációs veszély idején inflációt akart gerjeszteni, ám ma nem egészen erről szól a történet. Friedmannak köszönet a szó-leleményért, de nem a gazdaságpolitikai eszköz ötletéért.

Félrevisz a helikopterpénz szinonimájaként használt „ingyenpénz” vagy „pénzszórás” kifejezés is. Ez elvileg a közvetett QE-re is elmondható. A szándék egyértelműen egy technika lejáratása, hiteltelenítése. E gazdaságpolitikai eszköz ennél azért többet érdemel, már csak azért is, mert a közvetett mennyiségi lazítás a gazdagokat gazdagította, s ez nem kellően rossz hír, hogy ugyanezen vagy hasonló megnevezéssel rossz hírét keltsék. A közvetett QE valódi problémája, hogy a reálgazdaságra kevéssé hatott, jórészt „beragadt” a pénzügyi szférában és eszközár-buborékok fújásához járult hozzá.

A helikopterpénz technikája e problémák kiküszöbölését célozza: a fogyasztói keresletet közvetlen élénkítése, így a reálgazdaságra hat, és egyúttal a válság okozta szociális problémákat (munkanélküliség stb.) enyhíti. A helikopterpénz normatív formája, hogy minden állampolgár számlájára azonos összeg kerül: Hongkongban minden 18 éven felüli kap 10.000 hongkongi dollárt. Ez egyszerű, de kevésbé hatékony, mert a jobb helyzetűek észre sem veszik, megtakarításaikat gyarapítja. Hatékonyabb, ha az állam csak azoknak ad, akikről okkal gondolható, hogy a kapott összeg egészét vagy legnagyobb részét szinte azonnal elköltik. Ezek az alacsony jövedelműek. Az USA-ban minden évi 75 ezer dollár alatt kereső kap 1200 dollárt és gyermekenként további 500-at. Ők ezt nagyobb valószínűséggel költik el.

A helikopterpénzről szóló diskurzus átpolitizálódásának oka véleményem szerint az, hogy a nem tisztán normatív megoldás választása esetén politikai döntést kell hozni. A mennyiségi lazítás jelentését és szükségességét kevesen értik, az ezzel kapcsolatos szakpolitikai döntés szűk körben meghozható. Ám Parkinson-törvénye szerint az értők száma megsokszorozódik, ha arról kell dönteni, hogy kiknek és mekkora összeg kerüljön a számlájára. A politika joggal tart attól is, hogy az egyszeri keresletélénkítő helikopterpénz okán felerősödnek azok a törekvések, melyek azt állampolgári jogon járó alapjövedelemmé kívánják „fejleszteni”. És joggal tarthatunk magától a politikától, hogy a mindenkori kormány kedvet kap ahhoz, hogy a választások közeledtével vagy csupán „időközi” hangulatjavító intézkedésként a gazdaság élénkítésére hivatkozva elindítsa a helikoptereket.

A kulcskérdés tehát, hogy kik hozzák meg a helikopter indításáról szóló döntést. Létrehozható-e Magyarországon olyan testület, melynek tagjai bármely irányból érkező befolyásolási kísérletnek képesek ellenállni és ezt mind a választók, mind a piac el is hiszi? Tehát adott a helikopterpénz, mint olyan mennyiségi lazítás-konstrukció, mely hatékonyabbnak ígérkezik, mint a közvetett mennyiségi lazítás, ám a vele kapcsolatos döntések meghozatala számos, megnyugtatóan nehezen rendezhető problémát vett fel. Sokan gondolják úgy, hogy jobb a szellemet ki nem engedni a palackból, mint visszatuszkolásával vesződni.

2008 után, majd 2020-ban a mennyiségi lazítás, majd annak technikájaként a helikopterpénz azért kerülhetett elő – tabukat döntve –, mert a „tradicionális”, legfőképpen a kamatokkal a hitelezésre ható monetáris politika már nem igazán működőképes. Korunk nagy kérdése, hogy mi ennek az oka. Hajlok arra, hogy a legfőbb ok a tőke és a munka közötti jövedelemelosztás arányának a tőke javára történt erőteljes eltolódása. Ezzel szinte kiiktatódott az, hogy a béremelkedések legyenek az áremelkedések okai, így a deflációs veszély, a likviditási csapdába kerülés veszélye állandósul.

Róka fogta csuka helyzetben vagyunk. A vállalatoknak profitot kell termelniük, mert ez igazolja és bizonyítja – minél magasabb, annál inkább – működésük létjogosultságát, profit hiányában (hosszabb távon) megszűnnek. De profit csak akkor érhető el, ha a vállalat által előállított termékek és/vagy szolgáltatások értékesíthetők, ha van rájuk piaci kereslet. A piaci kereslet forrása viszont döntően – modellszinten kizárólagosan – a munkajövedelem. Mivel a vállalat által előállított hozzáadott érték a tőkejövedelem és a munkajövedelem együttese, az előbbi csak az utóbbi rovására növelhető. Ám a vállalatok összessége – a nemzetgazdaság – szintjén nem ez a helyzet, mert azzal a piaci kereslet csökken, ami idővel a tőkejövedelmeket is csökkenteni fogja.

Mit lehet tenni annak érdekében, hogy az utóbbi évtizedekben a tőkejövedelmek javára eltolódott jövedelemelosztási arány a munkajövedelmek javára módosuljon? A munkavállalók újbóli szakszervezetekbe szervezése és bérharcokba vitele a globalizáció körülményei között nem igazán tűnik megvalósíthatónak, legalábbis gyors eredményt nem ígér. A tőkejövedelmek megadóztatásának, s az így beszedett adók fogyasztási célú újraelosztásának is vannak korlátai. Ám arról talán érdemes elgondolkodni, hogy a munkajövedelmek arányát közvetlen monetáris enyhítéssel – vagyis helikopterpénzzel – növeljek. Ez úgy is felfogható, hogy a seignorage – a pénzkibocsátás haszna – nem a jegybankot, s végső soron nem az államot, hanem az ország alacsonyabb jövedelmű polgárait illetné. Ez nem alapjövedelem, nem jogosultság alapján jár, hanem eseti makrogazdasági meggondolások alapján, ám nem csupán válsághelyzetben.

A szerző közgazdász.

A témával a közelmúltban több szakértői is foglalkozott:

A vendégszerzőink írásai a szerzők véleményét tükrözik, és azok nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio álláspontjával.

Frankfurti tőzsde
kórház orvos egészégügy informatika
amerikaitozsdeshutterstock
koronavirus veszélyhelyzet tudnivalók
Tematikus PR cikk
Friss hírek TÖBB FRISS HÍR
Online kurzus
Akár 100 000 Ft-tal elkezdhető, hosszú távú megtakarítási módszer.
Online előadás
Legfontosabb aktualitások, elemzés, ötletelés.
Portfolio hírlevél
Ne maradjon le a friss hírekről!
Iratkozzon fel megújult, mobilbarát
hírleveleinkre és járjon mindenki előtt.

Kiadó modern irodaházak

Az iroda ma már több, mint egy munkahely. Találják meg most cégük új otthonát.

Infostart.hu

Junior elemző, elemző

Junior elemző, elemző
2020. szeptember 2.
Járműipar: Új időszámítás, sokasodó kihívások
2020. szeptember 3.
Financial and Corporate IT 2020
2020. szeptember 9.
Sustainable World 2020
2020. szeptember 10.
Property Market RELOADED 2020
kórház orvos egészégügy informatika