Ambícióból ötös, végrehajtásból elégséges? A COP30 megmutatta, hogy ideje a tettek mezejére lépni

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata.

Ez itt az on the other hand, a portfolio vélemény rovata. A cikkek a szerzők véleményét tükrözik, amelyek nem feltétlenül esnek egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával. Ha hozzászólna a témához, küldje el cikkét a velemeny@portfolio.hu címre. A megjelent cikkek itt olvashatók.

COP30 Belémben: végrehajtási ambíció, korlátozott eredményekkel

A belémi COP30 klímacsúcsot a brazil elnökség a végrehajtásra fókuszáló COP-ként határozta meg: a cél az volt, hogy a nagyszabású klímanyilatkozatokat kézzelfogható intézkedésrendszer és finanszírozási keret egészítse ki. A helyszínválasztás – az Amazonas szimbolikája – és a brazil elnökség által mottóként meghatározott mutirão, azaz a közösségi összefogás narratívája is azt jelezte, hogy

a hangsúly az új célok kijelöléséről a végrehajtás módjára helyeződik át.

Az eredmények azonban nem tükrözik maradéktalanul az előzetes várakozásokat. A COP30 végére a Párizsi Megállapodás 195 Részes Feléből 119 ország nyújtott be új vagy frissített NDC-t, amelyek együttesen a globális kibocsátások mintegy 74%-át fedik le. Ezek a vállalások részben előrelépést hoztak: több ország emelte a 2030-as célját, új szektorális intézkedéseket és beruházási irányokat jelölt ki. Ugyanakkor ez a többletambíció 2035-ig csupán a szükséges globális kibocsátáscsökkentés kevesebb mint 15%-át biztosítja ahhoz, hogy az átlaghőmérséklet-emelkedés 1,5 °C alatt maradjon.

Az ENSZ Környezetvédelmi Programjának 2025. évi jelentése szerint

a globális felmelegedés ebben az évszázadban várható mértéke 2,3–2,5 °C lesz,

amennyiben az országok teljes mértékben végrehajtják nemzeti vállalásaikat. Ha azonban a jelenlegi szakpolitikai intézkedések maradnak érvényben, a várható melegedés elérheti a 2,8 °C-ot.

A belémi döntéscsomag ennek megfelelően az ambíció és a végrehajtás közötti távolságot próbálta kezelni. A végleges szöveg 2035-ig legalább háromszorosára növelné a klímaadaptációs finanszírozást, de konkrét bázisévet nem jelöl meg. A csúcson ezen kívül több új kezdeményezés is elindult az NDC-k és az alkalmazkodási tervek végrehajtásának támogatására. Mindez az implementáció intézményi és pénzügyi feltételeinek erősítését szolgálja, ugyanakkor a vállalások túlnyomórészt önkéntes jellegűek.

Az olajexportőr államok ellenállása miatt az erdőirtás visszafordítására, illetve a fosszilis tüzelőanyagok kivezetésére irányuló ütemtervek végül nem kerültek be a hivatalos záródokumentumba – annak ellenére, hogy nyolcvannál több állam támogatta. Ehelyett a COP30 elnökének javaslatára egy kompromisszumos megoldás részeként, az ENSZ-folyamaton kívüli útitervek formájában kaptak politikai támogatást. A fosszilis tüzelőanyagok kivezetésére irányuló ütemterv kidolgozása azonban napirenden marad, Brazília már bejelentette, hogy – az erdőirtás problémája mellett – továbbra is prioritásként kezeli a fosszilis tüzelőanyagok kérdését, míg Kolumbia és Hollandia tavasszal közös nemzetközi konferenciát tart a téma előmozdítása érdekében.

Mindezek fényében a Belémben tartott csúcs egyszerre jelzi a klímakormányzás végrehajtási fordulatának igényét, és mutat rá arra,

milyen erős politikai korlátok között érvényesülnek még jelenleg is a globális klímavállalások:

az NDC-k köre bővült, az intézményes keret erősödött, de a hosszú távú hőmérsékleti célokkal összhangban álló kibocsátáspálya továbbra sem látszik biztosítottnak.

A hágai Nemzetközi Bíróság NDC-kkel kapcsolatos megállapításai

A hágai Nemzetközi Bíróság 2025. július 23-án kihirdetett tanácsadó véleményében progresszív értelmezést adott az államok klímaváltozással összefüggő kötelezettségeiről. Bár a tanácsadó vélemény nem bír kötelező erővel, várhatóan érdemi hatást gyakorol majd a nemzeti és regionális bíróságok gyakorlatára is.

A tanácsadó vélemény egységes értelmezési keretbe helyezi a Párizsi Megállapodás rendelkezéseit, a nemzetközi környezetvédelmi egyezményeket és az emberi jogi normákat, és megerősíti, hogy a klímarendszer védelme, a jelentős határon átnyúló környezeti károk megelőzése és az üvegházhatású gázok kibocsátásának korlátozása minden államra kiterjedő, ún. erga omnes kötelezettségek. Ezeknek a kötelezettségeknek a megsértése nemzetközi jogot sértő cselekménynek minősülhet, amely az adott állam felelősségét vonhatja maga után.

Az NDC-k kapcsán a Nemzetközi Bíróság hangsúlyozta, hogy az államok nem élveznek teljes diszkréciós jogkört a nemzeti hozzájárulások meghatározásában. A Párizsi Megállapodás keretében jogi értelemben a 1,5 °C-os hőmérsékleti célt kell irányadónak tekinteni, amelyhez az NDC-knek érdemben igazodniuk kell. A Bíróság rámutatott, hogy az NDC-k kidolgozása, nyilvánosságra hozatala, rendszeres frissítése és végrehajtása nem egyszerű politikai vállalás, hanem a nemzetközi jog értelmében gondossági kötelezettség. Ez ugyan nem eredménykötelezettség – azaz nem a konkrét kimenetelt teszi számonkérhetővé –, de szigorú tartalmi mérce alapján értékelendő.

A kellő gondosság követelménye értelmében az elvárható ambíció szintje az idő előrehaladtával és a technológiai lehetőségek fejlődésével párhuzamosan emelkedik. Ennek megfelelően az államoknak egyre ambiciózusabb NDC-ket kell benyújtaniuk és végrehajtaniuk, amelyek arányban állnak a klímaváltozás súlyosbodó hatásaival és a globális cselekvés szükségességével.

Az NDC-k tartalmi kialakítása szempontjából irányadó lehet a Nemzetközi Bíróság azon megállapítása, hogy az államok nemzetközi felelősséggel tartoznak az éghajlati rendszer üvegházhatású gázokkal szembeni hatékony védelméért, melyet nagyban érint a fosszilis tüzelőanyagok kitermelésének és felhasználásának engedélyezése vagy ezekre irányuló támogatások folyósítása.

Az Európai Unió NDC-je

A Párizsi Megállapodás végrehajtási logikája az NDC-kre épül. Ezek a dokumentumok jelölik ki, hogy az egyes részes felek milyen mértékű kibocsátáscsökkentést és alkalmazkodási intézkedéseket vállalnak a globális felmelegedés 2 °C alatt tartása érdekében, törekvéssel az 1,5 °C-os cél elérésére. Bár az NDC-ket az egyes államok saját belátásuk szerint alakítják ki,

azok közös metszete határozza meg a globális kibocsátási pályát.

Ez adja a párizsi rendszer lényegi kettősségét: az NDC-k a nemzetek oldaláról nézve tartalmi szempontból rugalmasak, de nemzetközileg nyomonkövethetők és egyre inkább számonkérhetők.

A COP30-ra a nagy kibocsátók többsége benyújtotta frissített, 2035-ig előretekintő vállalásait. Az Európai Unió november 5-én nyújtotta be módosított NDC-jét, amely megerősítette a legalább 55%-os nettó kibocsátáscsökkentési célt 2030-ra (1990-hez képest); új, 2035-ös indikatív célt határozott meg (66,25–72,5% közötti nettó kibocsátáscsökkentést); és a 2050-es klímasemlegességi célt jelölte ki végpontként. Ez a célkitűzés kétségkívül ambiciózus, a hágai Nemzetközi Bíróság érvelése alapján azonban az igazi kérdés immár az, hogy összhangban van-e az 1,5 °C-os pályával, és reálisan végrehajtható-e a meglévő és tervezett szakpolitikai intézkedések alapján. A Climate Action Tracker elemzése szerint az Európai Unió jelenlegi intézkedései mellett 2030-ban még mindig 3–9%-os eltérés áll fenn a várható kibocsátások és a legalább 55%-os klímacél között.

A frissített uniós NDC így egyszerre két irányban próbál megfelelni:

• egyrészt nemzetközi szinten fenn kívánja tartani a globális klímapolitikai vezető szerepet,
• másrészt az Unión belül – a 2040-es céljavaslattal együtt – egy konzisztens kibocsátási pályát igyekszik felrajzolni.

Ez azonban számos ponton ütközik a politikai realitással. A 2040-es 90%-os klímacél körüli vitákban egyre több tagállam és EP-képviselő hivatkozik a versenyképességi kockázatokra, többek között a külső karbonkreditek fokozottabb használatát szorgalmazva. Emellett több kulcsfontosságú zöld jogszabály (például a vállalati fenntarthatósági irányelvek) végrehajtása csúszik vagy felpuhul, miközben az energiaár-sokkok és a geopolitikai feszültségek miatt számos tagállam rövid távú beavatkozásokra kényszerül, akár a hosszabb távú klímacélok rovására is.

A Nemzeti Energia-és Klímatervek szerepe

A Párizsi Megállapodást az Európai Unió és a tagállamok közösen ratifikálták, a vállalásokat pedig egy közös uniós NDC rögzíti. Nincsenek külön tagállami NDC-k, ehelyett minden tagállam a Nemzeti Energia- és Klímaterv (NEKT) keretében mutatja be, hogy milyen ágazati célokkal, szakpolitikai intézkedésekkel és beruházásokkal járul hozzá az uniós kibocsátáscsökkentési, megújulóenergia- és energiahatékonysági célokhoz. A nemzeti terveknek továbbá ki kell terjedniük az Energiaunió öt dimenziójára is. A NEKT-ek jogalapját az (EU) 2018/1999 rendelete adja (Governance rendelet). Az Európai Bizottság a NEKT-eket a 2030-as uniós klímacélok elérését és az Európai Zöld Megállapodás végrehajtását szolgáló kulcsfontosságú stratégiai tervezési eszköznek tekinti.

A NEKT-ek tehát nemcsak uniós jelentéstételi eszközök, hanem egyúttal a közös uniós NDC végrehajtási keretének pillérei.

Ez kettős következménnyel jár: egyrészt az uniós klímacélok az EU egészére vonatkoznak, másrészt a Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye értelmében ez a megosztott végrehajtási felelősség nem mentesít egyetlen tagállamot sem a kellő gondosság követelményének teljesítése alól.

Ha a NEKT-ek túl általánosak, hiányosak vagy végrehajthatatlanok, az nemcsak az Európai Unió hitelességét ássa alá, hanem nemzetközi jogi kockázatokat is felvethet. A frissített NEKT-ekről szóló, 2025. május 28-án közzétett bizottsági értékelés vegyes képet mutat. Előremutató fejlemény, hogy a tagállami pályák együttesen körülbelül 54%-os nettó kibocsátáscsökkentést valószínűsítenek 2030-ra, ugyanakkor a Bizottság szerint továbbra is jelentős a rés a célértékek és a konkrét végrehajtási lépések között. Wopke Hoekstra, az Európai Bizottság klímapolitikáért, nettó zéró kibocsátásért és fenntartható növekedésért felelős biztosa a tagállami NEKT-ek 2025-ös bizottsági értékelése kapcsán így fogalmazott: „A papíron vállalt ambíciókat a valóságban is tükröznie kell a cselekvésnek.”

A célkitűzéseket végrehajtható, megalapozott és számonkérhető szakpolitikai intézkedéseknek kell kísérniük, ellenkező esetben a klímacélok csupán deklaratív szándéknyilatkozatok maradnak.

A tagállami NEKT-ekkel kapcsolatos legfőbb szakmai aggályok három kategóriába sorolhatók.

• Egyrészt gyakran hiányzik a koherencia a klímacélok, az energiaügyi vállalások és a kibocsátáscsökkentési pálya között. Az elérendő célokhoz nem tartozik részletes szakpolitikai levezetés vagy ütemterv.
• Másodszor, sok esetben nem világos, hogy ki a felelős az egyes intézkedésekért, mikor kerül sor azok végrehajtására, és milyen pénzügyi forrás áll mögöttük. A társadalmi hatáselemzések gyakran formálisak vagy hiányoznak.
• Harmadszor, a NEKT-ek ritkán működnek valódi beruházási útitervként. Kevés szó esik arról, hogy mekkora állami és magánforrás szükséges a célok eléréséhez, és hogyan tervezik ezek mozgósítását uniós vagy nemzeti eszközökkel. A Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye alapján az ilyen típusú hiányosságok érdemben akadályozhatják a nemzetközi klímakötelezettségek teljesítését.

A globális klímapolitikai erőviszonyok átrendeződése

Az NDC-k és NEKT-ek értékelését nem lehet elszakítani a globális erőviszonyoktól. Az EU továbbra is a klímapolitikai fellépés egyik kulcsszereplője kíván maradni: a 2040-re kitűzött 90%-os klímacél, valamint az új, 2035-re szóló NDC-pálya és a hosszú távú klímasemlegességi stratégia ezt a szerepet erősítené. A COP30 tárgyalások során azonban az uniós álláspontot belső tagállami viták jellemezték: sajtóbeszámolók szerint a fosszilis tüzelőanyagok szigorúbb ütemezését ellenző országok között olyan tagállamok is feltűntek, mint Olaszország és Lengyelország, miközben az EU a hivatalos folyamatban végül egységesen támogatta a kompromisszumos szöveget.

A tárgyalások során több arab állam, Kína, India és Banglades is kritikával illette azon intézkedéseket, melyek során karbonvámot vetnek ki bizonyos – karbonintenzív – importtermékekre, a nemzetközi kereskedelmi folyamatok akadályozására hivatkozva. Ez elsődlegesen az EU importáruk karbonintenzitását ellensúlyozó mechanizmus létrehozásáról szóló rendeletét (CBAM) érintette, amely jövőre kezdi meg tényleges működését. Mindazonáltal több másik állam, így például az Egyesült Királyság és Norvégia is hasonló rendszert vezet be a jövőben. A brazil elnökség javaslatára, a COP30 határozatban hangsúlyozta a nyílt és támogató nemzetközi gazdasági rendszer fontosságát, mely irányadó az éghajlatváltozás elleni eszközökre is. 

Az Egyesült Államok az elmúlt években példátlan léptékű zöldipari ösztönzőcsomagot indított el az inflációcsökkentési törvény (Inflation Reduction Act) révén, és NDC-je 2030-ra 50–52%-os, 2035-re 61–66%-os kibocsátáscsökkentést céloz 2005-höz képest. Donald Trump amerikai elnök ugyanakkor 2025 januárjában bejelentette, hogy az USA kilép a Párizsi Megállapodásból, hivatkozva az állam gazdasági érdekeinek védelmére. A Megállapodás 28. cikke szerint a felmondásra legkorábban a hatálybalépést követő három év elteltével kerülhet sor, de maga a kilépés csak a Letéteményes – jelen esetben az ENSZ Főtitkára – általi kézhezvételtől számított egy év elteltével válik érvényessé.

Az első Trump adminisztráció hasonló bejelentést tett 2017-ben, de az USA végül nem lépett ki a Megállapodásból, mivel 2021 februárjában Joe Biden elnök aláírta az ismételt csatlakozási szándékot jelző dokumentumot. Ennek megfelelően a COP30-on a szövetségi kormány látványosan távol maradt: a washingtoni jelenlétet elsősorban tagállami és városi képviselők, valamint vállalati szereplők pótolták.

Kína ezzel párhuzamosan tudatosan pozicionálja magát a felelős, zöld technológiai nagyhatalom szerepében. NDC-je továbbra is viszonylag visszafogott – 2030 előtt csúcskibocsátást, 2035-re 7–10%-os csökkentést, 2060-ra karbonsemlegességet ígér –, miközben 2024–2025-ben példátlan ütemben bővíti a nap- és szélerőművi kapacitásokat, sokszor többet telepítve, mint a világ többi része együttvéve. Kína ma a tiszta technológiák globális felfuttatásának egyik fő motorja, miközben továbbra is jelentős mértékben bővíti szénalapú erőművi kapacitásait. Mindez kérdéseket vet fel a klímapolitikai koherencia szempontjából, ugyanakkor erősíti Kína pozícióját a klímatechnológiai versenyben és az energiapolitikai szuverenitás terén.

Ebben az összefüggésrendszerben az Európai Unió vezető szerepének fenntartása nem elsősorban új célértékeken vagy diplomáciai deklarációkon múlik, hanem azon, hogy az NDC-és NEKT-rendszert képes-e hatékony, társadalmilag elfogadott és jogilag megalapozott végrehajtási keretté formálni.

Következtetés

A hágai Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye új értelmezési keretet adott a klímavállalásoknak: első ízben határozta meg átfogó jelleggel az államok éghajlatváltozással kapcsolatos nemzetközi jogi kötelezettségeinek tartalmát, és

egyértelművé tette a kibocsátáscsökkentésre, gondossági kötelezettségre és együttműködésre vonatkozó normák szigorodó követelményrendszerét.

Az Európai Unió továbbra is ambiciózus célkitűzésekkel kíván normatív vezető szerepet betölteni a klímapolitikában, de a hitelességet immár nem a célkitűzések, hanem a végrehajtás minősége fogja meghatározni. A tagállami NEKT-eknek olyan koherens, szakmailag megalapozott és finanszírozható megvalósítási pályát kell kijelölniük, amely hatékonyan szolgálja az uniós klímacélok teljesítését.

Enélkül nemcsak a politikai legitimáció kerülhet veszélybe, hanem az Európai Unió egészének klímapolitikai súlya is meggyengülhet a nemzetközi térben. A klímaperek számának növekedése pedig arra figyelmeztet, hogy a nemzeti tervek teljesítése a jövőben nem pusztán politikai szándék kérdése lesz, hanem egyre inkább jogi úton is számonkérhetővé válik.

Címlapkép forrása: Patrizia Cortellessa/Pacific Press/LightRocket via Getty Images