FONTOS Ez a dolgozók bosszúja: készül a nagy felmondási hullám Magyarországon?
Vincze Hajnalka

Vincze Hajnalka

Foreign Policy Research Institute

Vincze Hajnalka független kül- és védelempolitikai kutató, a philadelphiai Foreign Policy Research Institute (FPRI) transzatlanti és európai kérdésekkel foglalkozó szakértője (Senior Fellow). Angol, francia és magyar nyelven publikál, illetve tart előadásokat. Írásai és szakmai tevékenységei megtalálhatók a weboldalán:

http://www.hajnalka-vincze.com

Cikkeinek a száma: 40
Ideje volna Ukrajnában tárgyalóasztalhoz ülni? Nyugaton egyre többen ezt sürgetik

Ideje volna Ukrajnában tárgyalóasztalhoz ülni? Nyugaton egyre többen ezt sürgetik

Nyár elejétől folyamatosan szaporodnak az – immár nyilvánosan is megpendíteni mert – kérdőjelek az ukrajnai háborúban eddig vitt nyugati politika bölcsességét, fenntarthatóságát illetően. Macron francia elnök szerint nem volna jó Oroszország „megalázására” törekedni, s még a helyesen-gondolkodó fősodor fáklyavivőjének számító New York Times is úgy véli: az ukrán konfliktus „kezd bonyolulttá válni”. Mindeközben pár hónapnyi diszkrét hallgatást követően imitt-amott megszólalnak a rutinosabb geopolitikai elmék. És ugyanazt üzenik. Ideje lenne megálljt parancsolni az első – mégoly nemes – felindulás vezérelte stratégiai-gazdasági ámokfutásnak, s helyette sürgősen következményekben, észszerűségben, felelősen kellene gondolkodni. Mert ha nem...

Az ukrán EU-tagjelöltet már egy alapjaiban más Európa fogadná

Az ukrán EU-tagjelöltet már egy alapjaiban más Európa fogadná

A június végi EU-csúcstalálkozó hozta a papírformát, a Huszonhetek annak rendje és módja szerint jóváhagyták Ukrajna (és vele Moldova) tagjelölti státuszát. Erre ki-ki saját vérmérséklete és hivatali pozíciója szerint reagál: egyesek tapsolva-éljenezve előrébb teszik közösségi média profiljukon az ukrán zászlócskát, mások csendben hümmögve osztanak-szoroznak, és az Unió teljes lebénulását vizionálják. Mindkettő erős túlzás. Az állam- és kormányfők által elfogadott záródokumentumnak ugyanis van egy, az ukrán tagjelöltség beharangozásánál jóval fontosabb momentuma. S kivételesen nem a lábjegyzetben, hanem mindjárt a legelső bekezdésekbe foglalva. Ez a néhány, a „tágabb Európáról” szóló mondat potenciálisan az egész ukrán csatlakozás kérdését – sőt: magát az európai integrációt is – teljesen új pályára állíthatja.

Macron újra: Jupiter a puskaporos hordó tetején

Macron újra: Jupiter a puskaporos hordó tetején

Újraválasztásának estéjén Emmanuel Macron legnagyobb bosszúságára az Eiffel-torony fényei az ő kifejezett kérése dacára sem ragyogtak fel a győzelmi beszéd alatt: a franciák által „Vashölgyként” emlegetett látványosság sötétségbe burkolózva szemlélte a diadalt. Az ünneplés egyébként is feltűnően kurtára és visszafogottra sikeredett. De nem a kampány utolsó heteiben amúgy is náthaszintre lefokozott járványhelyzet okán, s nem is az elnök-elnökjelölt energiáit instagramképeken láthatóan lefoglaló ukrán háború miatt. Hanem mert eluralkodott a hangulat, miszerint újfent megválasztása egyrészt „jobb híján” alapon történt, másrészt bizonytalanságok tömegének nyitánya. S mert azok a folyamatok, amelyek első mandátumának két nagy, belső eredőjű eseményéhez – a sárgamellényesek tüntetéseihez és Samuel Paty középiskolai tanár lefejezéséhez – vezettek, továbbra is időzített bombaként ketyegnek Franciaország alatt.

Forró háborúban kell a leghidegebb fej

Forró háborúban kell a leghidegebb fej

Háború dúl Európában: az orosz támadás alatt álló Ukrajnában nők és gyermekek menekülnek, mezei állampolgárok fegyvert fognak, történelmi épületekből lesz romhalmaz. Ám mint mindig, a háború most is átmeneti állapot kettő, a diplomácia által uralt szakasz között. Egyrészt a megelőző tárgyalások nyilvánvaló kudarcának folyománya, másrészt azt célozza, hogy a korábbi helyzethez képest új pozíciókból, új erőviszonyok rögzítéséről tárgyaljanak utána. A Nyugatnak, benne Európának tehát mindenekelőtt józanul kell gondolkodnia. A felkorbácsolt érzelmek közepette hozott válaszlépések csak aszerint értékelhetők érdemben, hogy vajon most korlátozzák vagy fokozzák-e a konfliktust, s vajon számunkra kedvező vagy kedvezőtlen irányban befolyásolják-e a későbbi, a háborút követő biztonsági helyzetet.

Háború Ukrajnában: mitől érezhetik biztonságban magukat a magyarok?

Háború Ukrajnában: mitől érezhetik biztonságban magukat a magyarok?

A határ túloldalán zajló háború képeit látva vélhetően mindenkit foglalkoztat, hogy a fegyveres konfliktus vajon átterjedhet-e hazánkra. A megnyugtatónak szánt válasz erre az, hogy nem, dehogy: hiszen NATO-tagként az Észak-Atlanti Szerződés 5. cikkében előirányzott kollektív védelem oltalma alatt állunk. A szomszédból szinte ide hallatszó fegyverropogás zajában sokan ezt azért némileg kétkedve fogadják – láttunk már a történelemben példát arra, hogy egy-egy szerződés annyit ért csak, mint a papír, amire írták. A rossz hír az, hogy valójában a sokat emlegetett 5. cikknek még csak a szövegében sincs automatikus védelmi garancia. A jó viszont az, hogy a biztonság, ami a NATO-tagságunkból fakad, szilárdabb alapokon nyugszik, mint holmi papírdarab. Amerika ugyanis a saját érdekei miatt nem engedheti meg magának, hogy bármely NATO-szövetségesét magára hagyja. És ami a lényeg: ezt Moszkva is tudja.

Európa bokszzsák vagy kisinas lehet csak az Ukrajna körüli orosz-amerikai erőpróbában

Európa bokszzsák vagy kisinas lehet csak az Ukrajna körüli orosz-amerikai erőpróbában

Ismét egy válság, és Európa ismét csak az oldalvonalról asszisztál hozzá – mondhatnánk csüggedten az immár két hónapja érlelődő ukrán helyzet kapcsán. De a dolog még ennél is kellemetlenebb. Ezúttal ugyanis az EU úgy nem rúg labdába sem, hogy az elmúlt években a „stratégiai autonómia” és „európai szuverenitás” fogalmak úton-útfélen hangoztatásával feltupírozta a hozzá fűzött reményeket. S ellentétben az indiai-csendes-óceáni térség, Irán vagy éppen az afganisztáni tálibok ügyével, ami most zajlik, az a saját földrészén, közvetlenül az ő bőrére megy. De mit is várhatunk tőle? Hiszen a tagállamai az Oroszországot, Amerikát, saját fenyegetettségüket vagy biztonságukat érintő alapkérdésekben sem értenek egyet. Az egyetlen közös cél most EU-szinten az, hogy az Unió ne tűnjön teljesen feleslegesnek.

Az orosz-ukrán háborús dobpergés harminc éves nyulat ugrat ki a NATO-bokorból

Az orosz-ukrán háborús dobpergés harminc éves nyulat ugrat ki a NATO-bokorból

Az ukrán határon rendezett orosz csapatösszevonási műsor és az arra válaszként érkező nyugati irgum-burgum reakciók után Moszkva decemberben egy mozdulattal átpasszolta a labdát Washingtonnak és a NATO-nak. A diplomáciában szokatlan módon ugyanis nyilvánosan közzétett ide is, oda is egy-egy megállapodás-tervezetet. Amit egyesek tárgyalási alapnak, mások ultimátumnak, megint mások színtiszta provokációnak tekintenek. A két szöveg sarkalatos pontja az USA-vezette katonai szervezet keleti irányú terjeszkedése, s vele Ukrajna esetleges NATO-csatlakozása. Egészen pontosan ennek kategorikus elutasítása. Putyin elnök így több legyet üthet egy csapásra: saját közvéleményét összekovácsolja, egyúttal felizzítja a NATO-szövetségesek közötti ellentéteket, ráadásul mindezt egy olyan kérdésben, amiben – tárgyilagosan nézve – az orosz érveket korántsem lehet félreseperni egy kézlegyintéssel.

A mini-migránsválság telibe találta az EU Achilles-sarkát

A mini-migránsválság telibe találta az EU Achilles-sarkát

A lengyel-fehérorosz határon zajló migránsdráma kapcsán az Európai Unió geopolitikai értelemben ismét nem jeleskedett. Ország-világ előtt bemutatta, hogy heteken át bárki kedvére packázhat vele, elég, ha az amúgy is több sebből vérző migrációs politikájánál fogja meg. És változást ebben egyhamar remélni sem lehet. Az EU-t a fehérorosz elnökkel szembeállító konfliktus ugyanis semmi azokhoz az ellentétekhez képest, melyek bevándorlás-menekültügy téren a tagállamok között feszülnek, netán a Parlament, a Bizottság és a Tanács között törnek felszínre, vagy éppenséggel a politikai vezetőket ütköztetik saját közvéleményük túlnyomó többségével. Mindezt akkor, amikor az Unió Lukasenkánál nagyságrendekkel komolyabb játékosoknak is a célkeresztjében van, a rá nehezedő migrációs nyomás pedig a következő évtizedekben nem pár ezer, hanem sok millió bevándorlójelöltet mozgósíthat.

Franciaország élére törhet a muszlimüldözőnek, jogállamtiprónak és nőgyűlölőnek tartott meglepetésember

Franciaország élére törhet a muszlimüldözőnek, jogállamtiprónak és nőgyűlölőnek tartott meglepetésember

Francia politikai és média berkekben eluralkodott a pánik. Fél évvel az elnökválasztás előtt több közvéleménykutatás a második fordulóba várja Eric Zemmour konzervatív újságírót, számos politikai sikerkönyv szerzőjét, a rendre televíziós nézettségi rekordokat döntögető elemzőt, akinek markánsan bevándorlásellenes érvelése harminc év lankadatlan struccpolitikájának vet véget. Polgárháború lesz Franciaországban? Szerinte nem lesz, már zajlik. Mi másnak lehetne hívni azt, amikor tanárt fejeznek le, papot késelnek meg, rendőrt köveznek-égetnek, s az ország mind nagyobb területei válnak tiltott zónává a közhatalom számára? Idegengyűlölő volna? Mint mondja: senkivel semmi baja, csak éppen franciaként Franciaországban a – bármilyen bőrszínű, etnikumú – franciákat preferálja. A többiektől pedig elvárná, hogy ők alkalmazkodjanak a francia kultúrához-életvitelhez, ne pedig fordítva. Akármi legyen is a kampány kimenetele, az ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal Zemmour az egészet máris a feje tetejére állította.

Jó európai-e Németország, vagy csak arra használja az EU-t, hogy növelje saját hatalmát?

Jó európai-e Németország, vagy csak arra használja az EU-t, hogy növelje saját hatalmát?

A németországi választások kapcsán egymást érik a találgatások, hogy vajon Európa szempontjából mit is jelent majd egy ilyen vagy olyan összetételű új német kormány. Előbb azonban érdemes szemügyre venni, hogy úgy általában mit jelent Németországnak Európa és Európának Németország. A sok évtizedes alapvetésekben ugyanis aligha várható változás. 1963-ban Charles de Gaulle francia elnök a maga részéről sommásan összefoglalta: „A németek úgy viselkednek, mint a disznók. Elárulják Európát”. Buzgón kendőzve bár, de máig javarészt ez a vélemény járja a Rajna nyugati partján. Ugyanakkor a közvélekedés sok helyen úgy tartja, hogy Berlin az EU jótanulója: fizet, mint a katonatiszt; egyre több hatalmat ruházna az uniós intézményekre; nála zöldebb környezetvédőt az ember keresve se talál; védelmi kérdésekben pedig szerényen meghúzza magát (legfeljebb a leszerelésről és a világbékéről ejt itt-ott pár szócskát). Lehet, hogy az egész csak jó taktikázás?

Digitális nagyhatalommá válna Európa, de lehet, hogy ez csak ábránd marad

Digitális nagyhatalommá válna Európa, de lehet, hogy ez csak ábránd marad

A digitális térben az amerikaiak üzletelnek, a kínaiak másolnak, az európaiak pedig szabályoznak – tartja a mostanra jócskán elavult mondás. Ahogy ugyanis Kína mindinkább az USA vetélytársaként pozicionálja magát, a technológiai verseny ma már mindkettőnél stratégiai prioritás. Az új helyzetben viszont félő, hogy „vége a gyereknapnak”: európai oldalról a szabályozó szerep sem tartható soká. Míg Washington és Peking dollár százmilliárdokat és teljes politikai-diplomáciai arzenálját mozgósítja a tech szektorért, addig az EU-tagállamok jórésze nem lát tovább az orra hegyénél, s a „nyitott piac” dogmáját szajkózva szabotál minden önálló európai kezdeményezést. Márpedig – az Ericsson cég igazgatójának hasonlatával élve – nem az írja a KRESZ-szabályokat, akinek sem nagy autógyártói nincsenek, sem profi úthálózata. Az áttörést hozó digitális technológiák és infrastruktúrák saját jogon való birtoklása nélkül Európa előbb-utóbb kénytelen lesz másoktól importálni minden kulcselemet, beleértve a szabályokat.

Digitális vasfüggönnyel fenyeget az új hidegháború, és ez még csak a kezdet

Digitális vasfüggönnyel fenyeget az új hidegháború, és ez még csak a kezdet

Az Ormuz-öböl térségében repkedő hipermodern amerikai F-35-ös felett az ellenség a távolból átveszi az irányítást és földre kényszeríti a gépet; Washingtonban az elnök tanácsadóját kínai tárgyalópartnere figyelmezteti az édesanyjától érkezett sms-re – s azt is megmondja, mi áll benne; a kormányzat teljes kommunikációs rendszere lehal, beleértve a hivatali telefonokat, hitelkártyákat, e-maileket; a Dél-kínai-tengeren felvonuló amerikai flotta pedig megsüketül, elnémul, megvakul egy kínai kibertámadás következtében – a hadihajók végül egymás közt zászlókkal jeleznek. A „2034 – a következő világháború” című, nemrég megjelent könyvben James Stavridis tengernagy, korábbi NATO-főparancsnok, és szerzőtársa vetítik előre ezeket a jeleneteket. Tökéletes időzítéssel. Mostanság ugyanis, amikor a Huawei, ZTE, Google, Facebook és techóriás társaik kapcsán egyre sokasodó, egyre nagyobb port kavaró döntések születnek, a politikusok gondolatmenetének végén éppen ilyen rémforgatókönyvek lebegnek.

A foci és a politika se veled, se nélküled viszonyában újat hoz a mostani Európa-bajnokság

A foci és a politika se veled, se nélküled viszonyában újat hoz a mostani Európa-bajnokság

Egy kvízjátékban az emberek – a Föld bármely szegletében – vajon Cristiano Ronaldo vagy António Costa nevét találnák-e el több eséllyel? Utóbbi Portugália miniszterelnöke immár hat éve, idén januártól ráadásul az EU-tanács soros elnökségének vezetője. A válasz mégsem lehet kétséges. Nem véletlen, hogy a futball a maga elképesztő – határokon, földrészeken átívelő, társadalmi osztályra, bőrszínre, vallásra fittyet hányó – népszerűsége következtében mindig is a politikusok vágyainak tárgya volt. A politikai célú felhasználására irányuló törekvéseknek azonban az utóbbi időben az ereje is nőtt, a tartalma is változott.

A tagállamok érzik, hogy az EU ebben a formában nem létezhet tovább: a nagy szavakból nincs hiány, nagy tettekre nincs kilátás

A tagállamok érzik, hogy az EU ebben a formában nem létezhet tovább: a nagy szavakból nincs hiány, nagy tettekre nincs kilátás

A nemrég útnak indított, egy évig tartó kollektív ötletbörze az Unió jövőjéről felettébb vonzó gondolat. Az állampolgárok véleményét kikérve és becsatornázva a tervek szerint az EU reformjához – s ki tudja: akár a szerződés módosításához – vezet majd. E szimpatikus forgatókönyvet azonban rögvest árnyalni érdemes. Először is: a konklúziókat már most borítékolni lehet. Másodszor: lényegi, politikai ügyekben az EU pontosan ugyanolyan magatehetetlen marad utána, mint előtte. Harmadszor: az Európai Unió jövőjét illetően már a kérdésfeltevés is téves. Ha ugyanis ragaszkodnak a 27-es felálláshoz, akkor Európának nem lesz jövője. Kiírja magát a történelem színpadáról, sorsáról majd külső hatalmak döntenek.

Amerika kivonul Afganisztánból, közben a civilizációs harc ma már Európában is dúl

Amerika kivonul Afganisztánból, közben a civilizációs harc ma már Európában is dúl

A kör bezárul: egy szívbemarkolóan jelképes, szeptember 11-i kivonulási dátummal ér véget Amerika húsz éven át tartó afganisztáni háborúja. Legalábbis hivatalosan, és ha minden a tervek szerint halad. Már amennyire tervről egyáltalán még beszélni lehet egy ilyen gigantikus fiaskó kapcsán. Herbert McMaster korábbi nemzetbiztonsági tanácsadó szerint az Egyesült Államok az afgán beavatkozást úgy kezelte, mint „egy egyéves háborút, hússzor egymás után”. A NATO ehhez szófogadóan – néha kicsit fogát csikorgatva – asszisztált. Most pedig mindenki lélegzetvisszafojtva figyel, hogy mit lépnek a „levadászásukhoz” képest meglehetősen jó formában lévő, időközben tárgyalópartnerré avanzsált terroristák.

Világháború zajlik a globális hatalmak között, de fegyverek helyett most vakcinákkal harcolnak

Világháború zajlik a globális hatalmak között, de fegyverek helyett most vakcinákkal harcolnak

A koronavírus elleni oltások elosztása remekül tükrözi a nemzetközi hatalmi harcokat, egyúttal igencsak összekuszálja a jól bejáratott narratívákat. Biden elnök például kerek-perec megmondta: America first, vagyis addig senki nem kap az ott gyártott oltásokból, amíg minden arra vágyó amerikainak nem jutott elegendő vakcina. Ez egyébként szíve joga, állampolgárai szempontjából az ellenkezője problémásabb volna. Amikor azonban az Európai Unió csak tizedennyit tesz, egy félénk exportkontroll-kezdeményt vezet be, akkor mindenki kapzsiságot, önzést, erődmentalitást emleget. Ha viszont Oroszország vagy Kína ad készleteiből az itt-ott rászorulóknak, az rögtön csúf befolyásszerzés, elvtelen reálpolitika. Hiszen tudvalévő: amikor fordítva, a Nyugat lép fel bőkezűen, őt pusztán emberbaráti szempontok vezérlik, presztízsnek, érdekeknek, diplomáciának nyoma sincs...

Nukleáris apokalipszis elnapolva - Atombunker helyett kártyavár

Nukleáris apokalipszis elnapolva - Atombunker helyett kártyavár

Nemzetközi fegyverzetkorlátozási berkekben – enyhe képzavarral élve – nagyot durrant az Új START elnevezésű orosz-amerikai atomegyezmény öt évre szóló meghosszabbításának híre szinte rögtön a Biden-adminisztráció hivatalba lépését követően. A nukleáris apokalipszis rémképe tovatűnt, de legalábbis elnapolódott. A világ fellélegezhet. Vagy mégsem? Vajon többet ér egy ilyen megállapodás, mint a papír, amire írták? Mi a helyzet a többi, őt kiegészíteni hivatott, ám időközben kiüresedett egyezménnyel? A Egyesült Államok új főellensége, Kína miért nincs benne? És számunkra főleg: hogy van az, hogy a feje felett egyezkedő Washington és Moszkva mellett Európa labdába sem rúghat?

A Brexit átok vagy ajándék Európának?

A Brexit átok vagy ajándék Európának?

Az Egyesült Királyság „elvesztése” feletti hivatalos sopánkodás mögött valójában jó páran inkább lehetőséget látnak a Brexitben, semmint tragédiát: ki ezért, ki azért örül. A föderális Európa hívei úgy érzik, szabad a pálya, a közösködést (az integráció mélyítését) foggal-körömmel akadályozó London immár végleg kikerült a képből. Az önálló – Amerikától egyre függetlenebb – EU szószólói kaján mosollyal figyelik Washington „trójai falovának” távozását, úgy látván, eljött az ő pillanatuk: az Unió politikai-katonai fellépését belülről folyamatosan gáncsoló London nélkül Európa talán végre külön világhatalmi pólussá alakul. Van is az ilyesfajta eszmefuttatásban némi ráció – csak épp a maradék Huszonhetek belső vívódásaival nem számol.

A NATO legújabb megújulása: blokkfegyelemben Kína ellen?

A NATO legújabb megújulása: blokkfegyelemben Kína ellen?

Nyakunkon a NATO sokadik főnixmadár-produkciója. Lassan megszámolni is nehéz, hogy a Szövetség a hidegháború vége óta hányszor éledt már újra saját hamvaiból. Ez a mostani viszont minden korábbinál virgoncabb feltámadásnak ígérkezik: egyszerre készül megváltoztatni a NATO irányát (az orosz ellenségkép immár főként csak az európaiak nyugtatására szolgál, a Szövetség célkeresztjében mindinkább Kína áll), és relativizálni működésének eddigi alapszabályát (az ósdi konszenzus-elv túl sok beleszólást enged az akadékoskodóknak, a vétójogra ráfér némi korlátozás). Magyarán az „új” NATO célja elsősorban az, hogy Európát az Egyesült Államok globális stratégiája mögé állítsa.

Joe Biden és Európa: a cukormáz előnyei és hátránya

Joe Biden és Európa: a cukormáz előnyei és hátránya

A Biden-győzelmet éltető össznyugati örömünnep közepette érezhetően több az óvatosságra intő hang, mint volt tizenkét évvel ezelőtt, amikor Barack Obama váltotta George W. Bush amerikai elnököt. Az „igazi Amerika visszatér” típusú szólamok persze most is teli torokból harsognak – több konkrét témában, és bizonyos helyeken nem is teljesen alaptalanul. Ám Európa szempontjából kérdés, hogy egy Biden-féle külpolitikával a nyerni- vagy a vesztenivalója több.

  • 1
  • 2
Részletes keresés
FRISS HÍREK
NÉPSZERŰ
Összes friss hír
Ez aztán a meglepetés! Erre még a kormány sem számított
Portfolio hírlevél

Ne maradjon le a friss hírekről!

Iratkozzon fel megújult, mobilbaráthírleveleinkre és járjon mindenki előtt.